Az év vége a mérlegvonás, a visszatekintés időszaka. Az összegzés fontos, hisz csak így érdemes előretekinteni, építkezni. A 2008-as esztendő kárpátaljai magyar közösségünk számára igazán mozgalmasan alakult. Volt már jobb is, s pozitív szemléletem is azt mondatja velem: lesz még jobb is!

A megszámlálhatatlan, sokszor nyomonkövethetetlen politikai, gazdasági és pénzügyi machináció oda vezetett, hogy egy koalíciószakadás vagy éppen egy új parlamenti kreáció létrejötte lassan nem is vezető hír. Már-már teljesen megszokott dolog. Nyilvánvaló, a politikusok finoman szólva is tesznek egy nagyot a számukra mandátumot, s ezzel hatalmat biztosító szavazópolgároknak tett ígéreteikre. Korábban még igyekeztek megmagyarázni, eltussolni az érdekek szülte szerepcseréiket, idén már erre sem vették a fáradtságot. Mintha egy olyan előadáson lennénk, ahol ők a rendezők, emberek milliói pedig a bábok. Utóbbiak számára pedig sokszor megrendítően fájdalmas és megalázó az effajta szerep.

S hogy mit is hozott 2008 Ukrajnában? Szűnni nem akaró hatalmi csetepatét a narancsos forradalom két utódpártja között. Aminek az lett az eredménye, hogy az egész öreg kontinensen országunkban a legnagyobb mértékű az infláció, az év elején tervezett gazdasági növekedésnek csak a fele valósult meg. Nem kell szakértőnek lenni, hogy tudjuk, mindez mihez is vezet(het). Pénzünk szinte napról napra értéktelenedett, amit csak tetőzött a hrivnya augusztusi mesterséges megerősítése, most pedig annak rohamos vagy inkább tudatos leépítése. A negatívumokat még hosszasan lehetne sorolni, de attól még beljebb egy fikarcnyival sem leszünk.

Jelenleg talán fontosabb, hogy mi várhat ránk jövőre. Túl sok bizakodásra nem ad okot, hogy a gazdasági válság keserű hatásait még egy ideig biztosan meg kell szenvednünk, amit esetünkben csak tetőz, hogy 2009 a kampányok éve lesz. A vékony jégen táncoló, csak a nevében parlamenti többségnek mondott koalíciót szemlélve borítékolható a voltaképp már az idén kihirdetett előrehozott választás, s lassan ugye nyakunkon az elnökválasztás is. Ez így együtt nem sok jóval kecsegtet. Félnünk kell az árak további elszabadulásától, munkahelyeink elvesztésétől.

S a kárpátaljai magyar ember az általános nehézségeken és problémákon túl még azzal is kénytelen szembesülni, hogy ez a nagy Nyugat-barát vezetés az európai értékrenddel és esélyegyenlőséggel egyáltalán nem összeegyeztethető módon sorra hozza a kisebbségellenes döntéseit. Kis közösségünk – a széthúzás fájó, de egyben kijózanító eredményeként – parlamenti képviselet nélkül maradt, érdemben még csak hallatni sem tudjuk hangunkat. Nem ezt ígérték, mondhatjuk keserűen. Emlékezhetünk, anno a narancsos tábor holmi paktumokat, írásos és szóbeli szövetségeket kötött egyik magyarságszervezetünkkel. S bár azok tartalmát hétpecsétes titokként kezelte mindkét oldal, azért az csak nem szerepelt abban, hogy a magyar támogatásért cserébe majd megszüntetik önálló iskolai rendszerünket, s számunkra hátrányosan átalakítják a felsőoktatási felvételi rendjét. Nincsenek irigylésre méltó helyzetben a magyar ügyek intézőiként korábban paktumot aláírók, szövetséget kötők, ugyanis a kialakult helyzetért őket duplán terheli a felelősség, mert ahhoz bizony, hogy most egy narancsos miniszter legyen az oktatási tárca élén, a magyar szavazatok is kellettek. Ez a hála érte...

A fentebbi, nem éppen örömteli gondolatok lezárása azért így mégsem illő a békesség, reménység ünnepe után és a szórakozás, vidámság jellemezte szilveszter előtt. Jusson eszünkbe az is, hogy több mint egy évtizedes, sokszor kilátástalannak tűnő harc és a szó szoros és átvitt értelmében vett építkezésre került megnyugtató pont a vereckei emlékjel, az egyetemi magyar kar, az ungvári magyar iskola átadásával. S még egy sor, hasonlóan reményt és kitartást adó közös örömteli dolgaink adódtak, ami jelzi: voltunk, vagyunk és (meg)maradunk!

Dunda György