A pacifista filozófusok, a hitet komolyan felvállaló emberek mindig fennen hirdették a lélek békéjének fontosságát, az emberi megértés, szeretet mindenhatóságát. Szép, tiszteletet érdemlő vágy, törekvés, meggyőződés. Ám a kőbaltától, de fogalmazhatok úgy is, hogy szinte a teremtés másnapjától (lásd Káin és Ábel) az emberiség háborúktól, viaskodásoktól sújtott, ellenségeskedésektől nyomorított.

Vágyjuk, hirdetjük a békét, az igazság diadalát, az értelem győzelmét. Közben – ki érti, honnan és miként – uszulnak ránk új, ordas eszmék.

A gyarló ember már el sem töpreng e furcsa kettősségen, hisz szorítják a mindennapok megalázó gyötrelmei. S bizony elegendő – legtöbb esetben sikertelen – harc ezek eltűrése, legyűrése.

Karácsony jön. Ilyenkor elcsendesül a lélek. Hinné, várná a csodát. Ám földhöz kötik, a jelen szennyébe rántják a kicsinyes, ám polipkarokként gyilkoló hétköznapi megalázások, az anyagi gúzsba kötöttség.

Mindezek ellenére, vagy talán éppen ezért, egyre jobban áhítjuk azt a kék-madár-boldogság reményű békét. A biztonságot, valami nyugalmat. Legalább szívdobbanásnyi gyógyító csendet. Mert bizony néha akkora itt az ellenségeskedés szülte hangzavar, hogy nemcsak dobhártyánkat, lelkünket is szakítja.

Karácsony idején békességről, szeretetről álmodik a világ. Mintha az emberiség kicsit jobban összébb húzódna, hogy óvja egyik a másikat, mint abban a betlehemi istállóban a barmok a kisdedet.

Egy perc, egy óra, egy nap..., de legalább egy sóhajtásnyi áldott nyugalom.

Ajándéknak e zaklatott létben talán ennyi is elegendő.

Csak... elmúlik az ünnep éjjele...

S abban a hangzavarban már alig hallani az üdvösség hirdetőjét.

Szeretetre szomjazik a világ.

És mégis betemetik a kutakat.

A jóság hiánya fáj.

És mégis megcselekedjük a rosszat.

Csak egyetértés építhet erős közösséget.

És mégis civódásból emelnénk bábeli tornyot.

Békességet hagyok rátok... – áll az Írásban.

Bizony ez elegendő is lenne örökségként ebben a földi életben.

Horváth Sándor