A közéletben szerepet vállaló, a közösségért érdemben munkálkodó, sokak által vagy csupán szűk környezetben ismert, de tisztelt és megbecsült emberek gyakran fejtik ki szakmai álláspontjukat, mondják el véleményüket az írott és elektronikus médiában. Sokkal kevesebbet, olykor szinte semmit sem tudunk viszont magánéletükről. Kulcslyuk című rovatunkban épp ezért kicsit másképp faggatjuk őket...

Rovatunk mai vendége Kosztyu Erzsébet, a Munkácsi II. Rákóczi Ferenc Irodalmi és Közművelődési Kör szeretetszolgálatának vezetője.

– A karitatív munkát megelőzően mivel foglalkozott?

– Tizennyolc évesen kerültem a munkácsi városi szociális osztályra, ahol 45 évig dolgoztam. Közben elvégeztem az Armaviri Jogi Technikumot. Lassan emelkedtem a ranglétrán, végül az osztály vezetője lettem. Még aktív dolgozóként bekapcsolódtam a kör művelődési munkájába, s miután nyugdíjas lettem, mind több feladatot vállaltam. 1992 nyarán pedig megalakult a szeretetszolgálat, s felkértek a vezetésére.

– A közel ötven munkával töltött év alatt szociális kérdésekkel foglalkozott. Bizonyára sok tragikus sors is lejátszódott a szeme előtt. Evidens lett volna, hogy nyugdíjasként könnyedebb és vidámabb elfoglaltságot keres.

– Valóban voltak nehéz pillanatok a munkám során. Előfordult, hogy nagyon megijedtem, féltem. Nem egyszerű szót érteni az elkeseredett, beteg és sérült emberekkel. Újra és újra el kellett magyarázni nekik, mi miért van így és nem úgy, ahogyan azt ők gondolták. Mindezek ellenére én szerettem velük foglalkozni, s ez ma sincs másként. Természetes, hogy nyugdíjasként is segítsek a rászorulókon.

– Ezek szerint türelmes ember.

– Ma már nem annyira, de fiatal koromban igen nehezen lehetett kihozni a sodromból.

– Az egykori ügyfelek még megismerik. A régi kollégák is szokták keresni?

– Előfordul, hogy a városban sétálva rám néz valaki, gyorsan köszönök neki, mert lehet, hogy ismerjük egymást, csak én nem emlékszem. A kollégáim mind a mai napig tartják velem a kapcsolatot, gyakran felkeresnek, jókat beszélgetünk.

– A család?

– Gyermekünk nincs. A férjem szintén kiveszi részét a szeretetszolgálat ügyeiből. Ha kell, bevásárol, vagy segít a csomagok szétosztásában.

– Ő hol dolgozott?

– A vasúton, a mozdonyszínben volt mester.

– Mióta házasok?

– Negyvenhat éve.

– Milyen volt ez a közel fél évszázad?

– Röviden úgy jellemezhetném, hogy eseménydús, sok jóval és rosszal vegyítve.

– Szokott unatkozni?

– Nem. Ha éppen nem a szeretetszolgálat ügyeivel foglalkozom, akkor olvasok, tévét nézek. A napilapokat, folyóiratokat is átböngészem. Az ismerőseim Magyarországról is elhozzák nekem a legfrissebb magazinokat. Nyomon követem a nagyvilág eseményeit. Nyáron szeretek kirándulni, utazni, világot látni. A zarándokutak alkalmával sok városba, országba sikerült eljutnom. Felejthetetlen élmény volt a Rómában, Assisiban és Velencében tett látogatás.

– Mindig ilyen jó kedélyű?

– Sosem volt rám jellemző a szomorúság.

– Miből fakad az életereje, optimizmusa?

– Azért nem viszem túlzásba az optimizmust, de talán a nyugalmam és a türelmem sok mindenen átsegít.

– Másoknak gyakran ad ajándékot, önt mivel lehet meglepni?

– Nem is tudom. Nincsenek nagy igényeim.

– Melyik volt a legemlékezetesebb karácsonya?

– A gyermekkori karácsonyaim. Már előtte néhány nappal, reggelente mindig néhány szem szaloncukrot találtam az asztalon. Csodálkozó kérdésemre, hogy honnan kerültek oda az édességek, édesanyám azt válaszolta, hogy az angyalka járt nálunk körülnézni, hogy melyik sarokba kerüljön majd a karácsonyfa, s ő hagyta itt.

– Ha most jönne a jó tündér, és teljesítené három kívánságát, mit kérne?

– Háromszor egészséget, magamnak és a hozzám közelállóknak is.

Varga Márta

Kedvencek:

Étel: töltött káposzta

Ital: narancslé

Állat: kutya

Növény: gyöngyvirág

Könyv: Ina Seidel: Hívtalak

Zene: vígoperák

Erényének tartott tulajdonsága: önuralom

Negatív vonása: a férjétől kell megkérdezni