Látásból ismertem azt az öreg hölgyet, aki ebben a rossz állapotú házban lakott. A szomszéd utcában gyakran találkoztam vele. Eléggé szerencsétlen teremtésnek hatott. Aszott arc, vézna termet, bizonytalan lépések, kissé zavaros tekintet, kopott, elhanyagolt ruházat, vásott bevásárlótáska... Úgy gondoltam, alighanem szükséget lát, a külsejéből legalábbis erre lehetett következtetni. Azt beszélték, hogy nem teljesen épeszű. Nem bolond, de furcsa viselkedésű, beszédű. Egyedül élt. Rokonai talán nem is voltak, vagy ha igen, nemigen törődtek vele.

Azután hosszú ideig nem láttam. És a házánál egyszer csak munkások jelentek meg, bontani kezdték. Hová lett a lakója? Meghalhatott, az épület meg olyan valakinek a kezére került, aki – megfelelő anyagiakkal rendelkezvén – úgy gondolta, hogy ezt a roskadt házat nem érdemes rendbe hozni, újat kell építeni helyette. Hát az emberei munkához is láttak, és fokozatosan, napról napra kezdték kihordani az öreg hölgy – már a kutyának sem kellő – ócska holmiját. Épp szemközt állt két hatalmas szemétgyűjtő konténer, ezekbe és melléjük került minden.

Én naponta errefelé mentem a városba, láttam a kidobott darabokat, és valahogy rossz érzéssel töltött el, hogy ily kegyetlenül az útszélre vetik egy halott ember dolgait. Eddig különösebb rokonszenvet nem tápláltam a gazdájuk iránt, most azonban mély sajnálat ébredt bennem, mert házának pusztulásra ítélt szegényes tartozékaiból valahogy kibontakozni látszott előttem az élete.

Először bekeretezett fényképek kerültek a kidobott tárgyak közé. Iskolai tabló. Csak egy pillantást kellett vetni rá, nyomban megtaláltam az öreg hölgy fiatalkori képmását. Mutatós, csinos lány volt. Ezek szerint tanítóképzőt végzett. És míg a tablót nézegettem, elvonult előttem azoknak a gyerekeknek a sora, akiket ő oktatott szépre-jóra, akiket ő indított el az életbe. És íme, itt van egy felvétel, ahol iskolások közt látható. Nyilván az egyik kedves osztálya. Vajon milyen tragédia – és mikor – vezetett értelmének megbicsaklásához?

Másik kép. Esküvői fotó. Fehér fátyollal keretezett boldog, mosolygós arc; a férj kis bajuszkát viselő, hullámos hajú férfi, alkalmasint ő is tanító. Hová lett? Meghalt? Talán a háború vitte el, s most ott nyugszik egy távoli bajtársi sírban. És vajon milyen lelki sebeket ejtett az asszonyban az elvesztése?

Azután már kopott, de valaha díszes hímzett párnákat hordtak ki. Ott áztak az esőben, várva, hogy hátha kellenek valakinek és elviszi őket. Ágynemű. Agyonfoltozott, itt-ott szakadozott. Ruhák... Az a meghordott átmeneti kabát is, amelyben én láttam az utcán. Ez a sötét kosztüm pedig bizonyára féltett utolsó eleganciája lehetett, nem is viselte, eltette, hátha jön egy olyan alkalom...

A szegényes bútorok is sorra kikerültek. Valamennyi kopott fényezésű, szúrágta. Ezeket össze is törték, hogy jobban elférjenek a járda mellett. Két egyforma ágy darabjai. Úgy látszik, férje halála után a másik fekvőhelyet nem vitte ki a hálószobájából, a helyén hagyta; talán még évekig odaképzelte beléje a Kedvest... Darabokra tört ágyak, amelyekben két ember valaha boldogan ölelte egymást... Egy kartondoboz teli levelekkel. Ha nem szégyellnék a kukában kotorászni, ezeket elvinném, elolvasnám őket, talán kitárulna előttem belőlük egy szerencsétlen sorsú ember élete, talán meg is írnám novellában, esetleg regényben... (Igaz, az eső ezeket is alaposan eláztatta, kevés hasznukat venném.)

És a szemétre került tárgyait nézegetve, valahogy szinte újrateremtődött, inkarnálódott bennem az öreg hölgy alakja. Ott állt mellettem, szomorú szemmel nézegette életének emlékeit, amint – őt követve – ezek is elindulnak az Enyészet felé.

Balla László