A közéletben szerepet vállaló, a közösségért érdemben munkálkodó, sokak által vagy csupán szűk környezetben ismert, de tisztelt és megbecsült emberek gyakran fejtik ki szakmai álláspontjukat, mondják el véleményüket az írott és elektronikus médiában. Sokkal kevesebbet, olykor szinte semmit sem tudunk viszont magánéletükről. Kulcslyuk című rovatunkban épp ezért kicsit másképp faggatjuk őket...

Mai vendégünk Bulecza Miklós professzor, ideggyógyász, a megyei idegsebészeti és neurológiai központ munkatársa, az Ungvári Nemzeti Egyetem orvosi kara neurológiai tanszékének vezetője.

– Annak idején miért éppen az orvosi hivatást választotta?

– Elsősorban a nagybátyám, Bulecza Viktor hatására, aki szintén orvos volt. Már gyerekkoromban sokat hallottam tőle a betegségekről, és gyakran voltam nála a kórházban is.

– Mi vonzotta a neurológiában?

– Negyedéves medikus voltam, és igazából még nem tudtam eldönteni, mire szakosodjam. Ebben az időben járt Ungváron egy harkivi ideggyógyász professzor, akivel sikerült megismerkednem. Ő tanácsolta, hogy válasszam ezt a szakterületet. Az egyetem befejezése után Harkivban végeztem el az aspirantúrát.

– Ön szokott idegeskedni?

– Az ideggyógyász sem kivétel, de igyekszem uralkodni magamon.

– Betegként betartja az orvosi utasításokat?

– Megbízom a kollégákban, nem bírálom felül az előírásaikat. Egy évvel ezelőtt tüdőgyulladásom volt, és becsületesen követtem a pulmanológus minden utasítását.

– A kórházi sorozatokban az orvosok műtét és vizsgálatok közben zenét hallgatnak...

– Nem igazán tudnám megoldani egy beteg vizsgálatát zenehallgatás közben...

– Az orvosokra jellemző, hogy valamelyik művészeti ágban is jeleskednek.

– Sajnos én nem tartozom közéjük.

– Gyakran hallani csodával határos gyógyulásokról. Volt már olyan betege, akinek a felépülése még önt is meglepte?

– Nem tudom, hogy a csoda mennyire játszott közre, de volt ilyen esetem. Az egyik páciensem tizenöt évig feküdt, és a hipnózisos kezelések után lábra állt. A testvére a csodának tudta be mindezt.

– Bizonyára több nehéz esete is volt.

– Nagyon sok. A legutóbbit említeném. Kómában került hozzánk a beteg, akinél gennyes agyhártyagyulladást diagnosztizáltunk. A kezeléseknek hála egy hét múlva magához tért, és túl volt a nehezén. Az ilyen dolgok sok mindenért kárpótolják az orvost.

– A családban van követője?

– A feleségem belgyógyász, de a lányom már nem ezt a hivatást választotta. Ő jogász lett.

– A feleségével megvitatják a szakmai dolgokat?

– Természetesen gyakran kerül szóba a szakma, s előfordul, hogy kikéri a tanácsaimat.

– Kikapcsolódás, hobbi?

– Ha időm engedi, biciklizem. Ilyenkor tíz-tizenkét kilométert letekerek. Ezenkívül mindennap tizenöt–húsz percet pedálozom a szobabiciklin. A másik hobbim az asztalitenisz. Fiatal koromban első rangsorolású játékos voltam.

– Ezek szerint nemcsak a betegeinek ajánlja a testedzést, jómaga is gyakorolja...

– Természetesen, hiszen ez jótékonyan hat a vérnyomásra, a szívre és általában az egész szervezetre.

– A humor gyógyító erejéről igencsak gyakran beszélnek orvosi berkekben.

– Ezzel teljes mértékben egyetértek. Ám ehhez előbb meg kell ismerni a beteget, nem szabad azonnal viccelődni mindenkivel.

– Vágya, terve?

– Hetvenkét évesen az ember már nem dédelget nagy vágyakat, terveket. Szeretnék minél tovább tanítani az egyetemen.

– Mióta oktatja a medikusokat?

– Több mint negyven éve. Nagyon sok egykori diákom gyereke ül az előadásaimon.

– Mi a legnagyobb különbség a negyven évvel ezelőtti és a mai fiatalok között?

– Értelem, és a felfogóképesség terén szembetűnő a különbség. Ám jó orvos csak abból lesz, akit a lelke visz a pályára és nem szülői kérésre választja.

Varga Márta

Kedvencek:

Étel: bécsi szelet

Ital: fehér bor

Állat: farkaskutya

Növény: sárga rózsa

Zene: könnyűzene

Könyv: történelmi témájúak

Erényének tartott tulajdonsága: türelem

Negatív vonása: rendetlenség