A Kulcslyuk vendége dr. Lasek László, a Nagyszőlősi Járási Kórház neurológiai osztályának vezetője.

– Manapság hogyan lesz valaki orvos?

– Szerintem mindenkit más indít el a fehérköpenyes pályán. Engem például nagybátyám, a nagypaládi születésű dr. Mica Árpád – aki évtizedekig a Szinyák és a Kárpáti szanatórium főorvosa volt – késztetett arra, hogy orvos legyek. Gyerekként felnéztem az "öregre" és nagyon szerettem volna olyan köztiszteletben álló személlyé válni, mint ő. Amolyan példakép volt számomra és nagyrészt ezért felvételiztem a Tartui Orvosi Egyetemre, ahol végül neurológusként diplomáztam.

– Mi fogta meg az ideggyógyászatban?

– Az egyetemen jöttem rá, hogy mennyire keveset tudunk az agyműködésről. Ott van az a durván másfél-két kilónyi szövetcsomó a gerincoszlopunk tetején és emberré tesz bennünket. A levegővételtől a legösszetettebb akaratlagos cselekvésekig mindent szabályoz, és ez egy medikus számára nagyon izgalmas tud lenni.

– Életében mi volt a legizgalmasabb?

– Több mint húsz éve vagyok a pályán, de a legizgalmasabb, vagy inkább legtragikusabb élményeim Csernobilhoz fűznek. 1989 augusztusában kaptam parancsot arra, hogy Poleszje városában, a zóna közvetlen közelében vezessek egy hatvanágyas neurológiai osztályt. Az bizony nem volt semmi, mert akkorra "beértek" a katasztrófa pszihés következményei is. Gyakran olyan súlyos lelki panaszokat is kezeltem, ami inkább a pszichiáter feladata lett volna. Ehhez tegye hozzá a halál árnyékát, a nyomasztó közeget és máris reális képet kap arról, milyen lehetett Csernobil.

– Megúszta egészségkárosodás nélkül?

– A kiküldetésem után két évig voltak makacs légzőszervi panaszaim. Nagyon féltem, hogy valami komoly baj előjele az állandó köhögésem, de szerencsére mára elmúlt a dolog.

– A sporttal hogy áll?

– Tartuban tagja voltam az egyetem fociválogatottjának, de manapság legfeljebb egy jó Bajnokok Ligája meccset nézek meg a televízióban. Nagyon kevés időm és energiám marad a szórakozásra.

– A családban lesz követője?

– Két leánygyermek édesapja vagyok. A nagyobbik már hatodikos az Ungvári Nemzeti Egyetem orvosi karán. Szintén neurológus lesz, de nagyon remélem, hogy a húga, aki most gimnazista, nem követi majd a példáját.

– Miért?

– Egy családban néha egy orvos is sok, nemhogy három.

– Egy lakatlan szigetre kit vagy mit vinne magával?

– A feleségemet meg a lányaimat, mert nélkülük egy lyukas garast sem érek.

– Hogy értsem ezt?

– A kórházban nagyon sok nehéz és stresszel telített helyzetben van része az orvosnak. Súlyos esetek, kórházi problémák, szóval millió és egy okom van rá, hogy feszült és ideges legyek. Ebből ráadásul a betegek semmit sem érezhetnek, hát hazaviszem a bajaim. A lányok szerencsére mindezt jól tolerálják és lehet, hogy nélkülük nem is bírnám a munkát. No, ezért tisztelem és becsülöm azt a családi hátteret, amit a nejem és a gyerekeim biztosítanak.

– Írt már levelet a Mikulásnak?

– Gyerekkoromban rendszeres levelezőpartnere voltam, de most őszülő fejjel bizony már nem tudok hinni sem a Mikulásban, sem a hétfejű sárkányban.

– Nem babonás?

– A legkevésbé sem. Abban hiszek, amire van, ha nem is tudományos, de ésszerű magyarázat.

– A közhit szerint az orvosok amolyan sótlan emberek. Egyetért ezzel?

– Nem tudom, hogy a többi orvos életében mennyire van jelen a humor, de ha rajtam állna, én minden kollegának és páciensemnek napi kétszer öt perc szívből jövő nevetést írnék elő. Szerintem ugyanis ez a legjobb gyógyszer mind testi, mind lelki bajainkra.

Matúz István

Kedvencek:

Étel: káposztás paszuly csülökkel

Ital: konyak

Zene: a '80-as évek slágerei

Virág: szegfű

Állat: macska

Erényének tartott tulajdonsága: mondják meg a páciensek

Negatív vonása: néha hirtelen természetű