Ma is megdöbben az ember, ha a kárpátaljai magyarokat és németeket fogolytáborokba parancsoló katonai "dekrétumot" hallja. "Egész sor településen német és magyar nemzetiségű hadköteles személyek élnek, akiket ugyanúgy, mint az ellenség katonáit, le kell tartóztatni, hadifogolytáborba kell irányítani."

Hogy mekkora méretű volt a népirtás, mutatja, hogy talán nincs is olyan magyarlakta település Kárpátalján, ahol ne állna a mártírok neveit feltüntető emlékmű. És akkor még nem említettük azokat a honfitársainkat, akiket a Felvidék és Erdély régiónkkal határos részeiről, illetve Csonka-Beregből hurcoltak el.

Az áldozatok pontos számát még ma sem tudjuk. Azt viszont igen, hogy ennek nem így kellett volna történnie. Hogy nem lett volna szabad megtörténnie.

A mártírok egyszerű emberek voltak egy embertelen világban. Magyarok. Nemzettársaink, akiket a megyei tanács már rehabilitált, az ukrán állam, sajnos, a mai napig – nem!

Talán úgy gondolják, örüljünk, hogy beszélhetünk róluk.

Nem tartozunk köszönettel azért, mert megemlékezhetünk halottainkról.

Talán úgy vélik, hogy semmi közük hozzá.

De ezzel az akkori hóhérokat "mentegetik". Ugyanazokat, akik az 1930-as évek ukrajnai éhínségéért is felelősek.

Az éhínség áldozatai előtt éppen most hajtottak fejet országszerte. Az 1944-ben elhurcoltakkal eddig nem volt ilyen kegyes az ukrán állam. Pedig az ő életüket ugyanaz a terrorgépezet szakította meg, s lényegében csak annyiban különböznek a 30-as évek áldozataitól, hogy nem ukrán nemzetiségűek!

Ma Ukrajnában számos jel szerint a nemzetállam kiépítése zajlik. Ennek egyenes következményeként hátrányos megkülönböztetés éri a nemzetiségeket. Ha Szolyvára gondolunk, azt látjuk: az állam nemcsak az élő, hanem az elpusztított magyarokat is diszkriminálja. A mártírokat.

Pedig talán az ilyen dolgok jelzik leginkább, hogy mennyire demokraták, európai módon gondolkodóak egy ország vezetői. Persze tudom, a hatalom malmai lassan őrölnek. De Ukrajna nem tegnap nyerte el függetlenségét. Több mint 17 éve.

Tóth Viktor