Végre kezdtük magunkat jól érezni ebben az országban, ecsetelte minap egyik Bereg-vidéki településünk polgármestere. Az embereknek lett munkája, ha nem is nagy, de biztos jövedelme. Gyárak, ide települt külföldi nagyvállalatok csábították a munkavállalókat. Sokan éltek is a lehetőséggel. A helyzet olyannyira kedvező fordulatot vett, hogy az idegenben dolgozók közül is hazatért a többség. Miért is legyen szétszakítva a család, ha a kenyérre valót idehaza is meg lehet keresni?

Szóval, közös dolgaink kezdtek visszaállni a normális kerékvágásba. Elértük azt, hogy csak annak nem volt állandó munkahelye, aki nem akart dolgozni. Ám ismét fordult egyet a világ kereke, s a rügyező létbiztonság egyik napról a másikra szertefoszlott. Az emberek csapdába kerültek. A környező városokban lévő nagyüzemek sorra bocsátják el, vagy bizonytalan időre fizetetlen szabadságra küldik alkalmazottaikat. Mintha visszatértek volna a kilencvenes évek, amikor a rendszerváltás okozta gazdasági romlás miatt zártak be a gyárkapuk. Az akkor fizetetlen szabadságra küldöttek többsége azóta sem térhetett vissza munkahelyére.

Úgy fest, a helyzet csak romlani fog. A legszerényebb becslések szerint is több mint százezer kárpátaljai dolgozik külföldön. Országos viszonylatban mintegy hétmillióra becsülik ezt a számot. Pontosan senki nem tudja, hány ukrán állampolgár keresi más országban a boldogulását. Az bizonyos, hogy döntő többségük éppen azokban a szakmákban, ágazatokban helyezkedett el, melyekben a legnagyobb létszámcsökkentés várható. Belegondolni is rossz, mi lesz itt, ha ezek az emberek újra megjelennek az itthoni, ismét pangó munkaerőpiacon.

Félő, hogy az ország, és persze a mi kis megyénk sem készült még fel a külföldi munkavállalók tömeges visszatérésére. Az sem tisztázott, milyen szociális védettséget élvezhetnek majd az idehaza munka nélkül maradottak. A hazatérők pedig csak tetézik majd az egyre súlyosbodó helyzetet.

Balogh Csaba