Géza már évtizedek óta nem foglalkozott lélekben ezzel a fiatalkori – első – szerelmével. Régen, nagyon régen volt. És Klárit is szinte időtlen ideje messzire vetette a sors. És most egy különös ok késztette, hogy merengeni kezdjen a múltakon. Meghalt egy jó barátja. És milyen tragikus módon! Nagy nevű zongoraművész volt, országosan is a legkimagaslóbbak egyike. Fel is terjesztették a legmagasabb művészeti díjra; egyáltalán nem látszott kétségesnek, hogy meg is kapja. És – másnak ítélték oda! Ő pedig, mikor kezébe vette az újságot és elolvasta benne a hírt, szívszakadást kapott. Egy pillanat alatt vége lett. Ez rá is vallt erre a büszke, törtető emberre. Mert igaz, hogy nagy méltánytalanság érte... De ez a díj mégsem volt létkérdés, egy év múlva biztosan ő kapta volna. Ő azonban nem bírta ki ezt a – mint vélte – súlyos csapást.

Gézát megrázta az eset. Mély barátság fűzte össze őket. Pedig a zongorista Klárinak valahai nagy szerelme volt, Gézának akkor vetélytársa, és mégis...

Furcsa volt Gézának ez a szenvedélye Klári iránt, és talán még furcsább, ahogy a riválisához viszonyult.

A lány nemigen viszonozta Géza érzelmeit, azután nyíltan tudtára is adta, hogy – mint mondják – a szíve másé. Neki nem maradt más hátra, mint szépen csendben visszavonulni.

Klári és a muzsikus közt (aki akkor még kis zongorakísérő volt egy jelentéktelen zenekarnál) dúlt a szerelem. Géza ezt fájdalmasan élte meg, de – ez volt különös – ebbe az érzésbe valami más is vegyült. Csodálatosképpen nem érzett gyűlöletet a vetélytársa iránt, és – ezt magának sem akarta bevallani – valami belső bizsergést váltott ki belőle ennek a kettőnek a boldogsága. Mintha... igen: mintha maga is megélte volna az érzéseiket. Korholta magát ezért, beteges lelki torzulásnak tartotta. A zongoristára nem úgy tekintett, mint ellenségre, hanem úgy, mint olyan valakire, aki Klárinak kedves...

Csakhogy egy idő múlva... a muzsikus máshoz pártolt. Az egyik zenekari tagnak, egy hegedűs lánynak lett a hűséges lovagja. Klárit pedig kétségbe kergette a szakítás, sírógörcsök, idegrohamok kínozták. Ez... Gézának végtelenül fájt... pedig a józan ész szerint örülnie kellett volna annak, hogy a helyzet így alakult. És nem! Heves gyűlölet támadt benne... – nem a hűtlen udvarló, hanem a hegedűs lány, a "csábító" iránt.

De Klárit nem próbálta meg újra meghódítani. A lányt úgy eltöltötték túláradó érzelmei, csalódott vágyakozása az áruló után... Bizonyára nem tudott volna más iránt fölmelegedni. Ám még sokáig Klári volt Gézának minden gondolata. És – ez is nehezen hihető: – ha már nem a szerelméhez közeledett újra, a... zongoristával próbált minél szorosabb viszonyt kialakítani, mintha belőle is áradt volna valamiképp Klári szelleme... Addig is barátságban voltak, most még közelebb kerültek egymáshoz.

Azután Klári elszármazott a városból, de ez már Gézát nem érintette közelről. A szerelem elmúlt. Később a zongorista a fővárosba került. Magasra ívelt a pályája (nagyon tehetséges volt): a legrangosabb dobogókon lépett föl. Gézával leveleztek, egyszer-egyszer meg is látogatták egymást.

És most ez a gyászos hír...

Ez pedig fölelevenítette Géza elméjében ennek a régi, különös-furcsa fordulatot vett szerelemnek a történetét. Hát egykori vetélytársa, később bensőséges barátja... nincs többé.

És akkor a mulandóságon kezdett meditálni, no meg azon, hogy az utóbbi időben hány kedves embere távozott el tőle.

És vajon mi lehet Klárival?

Róla Géza nem tudott semmit.

Balla László