Egy sikertörténetnek is mondható sztori kapcsán vetődött fel bennem ez a nem éppen költői kérdés. Egyik településünkön mesélte az ottani sportéletet szervező fiatalember, hogy milyen lelkesen látott hozzá néhány esztendeje a település halódó labdarúgásának feltámasztásához. Pénzük nem volt, de annál lelkesebb fiatalok sereglettek köré. Bizonyítási vággyal teli tizenéves fiúk meg akarták mutatni a világnak, hogy mi mindenre képesek.

Nem számított, hogy saját zsebből kellett fizetni az útiköltséget, hogy nem volt a meccs után prémium, hogy a sportszerekre is össze kellett adni a pénzt, mert a siker utáni vágy hajtotta a társaságot. Jöttek is egyre-másra a sikerek. Szinte nem akadt ellenfelük a mezőnyben.

Mindaddig így volt ez, míg meg nem jelent egy pénzes mecénás, aki felkarolta a társaságot. Sportszereket, saját cégjelzésével ellátott mezeket, edzőruhát vásárolt a csapatnak. Na és prémiumot is osztogatott a fiúknak, akiknek a sok elismeréstől a fejükbe szállt a dicsőség. Amint megjelent a pénz, felütötte fejét a széthúzás, a csapat zülleni kezdett. Kiutálták maguk közül az edzőt, s mára a mezőny sereghajtói közé süllyedtek.

Hasonló történeteket gyakran produkál az élet. A képlet gyakran ugyanaz. A kezdeti lelkesedés nem ismer határokat. A szegénység mintha motorja lenne a közös gondolkodásnak, az együttcselekvésnek. Ám a pénz megjelenésével oda lesz a lelkesedés, az együttgondolkodásból acsarkodás és szembenállás, a barátokból ellenfelek lesznek.

Talán le kellene mondani a mecénásokról, az anyaországi és máshonnan érkező, széthúzásra ösztönző támogatásokról és a nem kellemes, de tartást adó szegénységbe visszasüllyedve visszatérni a lelkes kezdetekhez? Lehet, hogy ez lenne a legideálisabb megoldás. De egyrészt kétszer ugyanabba a folyóba belépni nem lehet, másrészt naponta tapasztaljuk, szükség van a szponzorok, mecénások pénzére. Mert azt okosan és hasznosan is fel lehet használni. Ahol így cselekszenek, ott nem lehet kérdés: boldogít-e a pénz?

Balogh Csaba