A közéletben szerepet vállaló, a közösségért érdemben munkálkodó, sokak által vagy csupán szűk környezetben ismert, de tisztelt és megbecsült emberek gyakran fejtik ki szakmai álláspontjukat, mondják el véleményüket az írott és elektronikus médiában. Sokkal kevesebbet, olykor szinte semmit sem tudunk viszont magánéletükről. Kulcslyuk című rovatunkban épp ezért kicsit másképp faggatjuk őket...

A Kulcslyuk mai vendége Király Benedek Lőrinc meseíró.

– Hogy kezdődik egy meseíró karrierje?

– Nehezen, mert kulákcsemeteként egyáltalán nem volt könnyű sorom. Nagyon nehezen tudtam például megemészteni, hogy saját házunkba kellett iskolába járnom, mert az elvtársak azt elkobozták édesapámtól. Emlékszem, apám évekig nem kapott munkát és bizony 16 évesen nekem is ott kellett hagynom az iskolát. A tiszaújlaki pékségben "tizenkétóráztam". Aztán, amikor azt hittem, ennél rosszabb nem lehet, jött a katonaság és Karélia. Az alakulatomnál hatan voltunk magyarok. A nehéz körülmények között persze szó sem lehetett befelé fordulásról. A legapróbb titkainkat is megosztottuk egymással, és hogy, hogy nem, én lettem a fiúk levélírója. Amikor rájöttek, hogy rigmusokba szedve vagy a sorok között szóvicceket elrejtve is meg tudom írni a mondanivalójukat, gyakran megkértek erre. Emellett persze meséket is kitaláltunk egymás szórakoztatására, de akkor még nem gondoltam, hogy valaha nyomtatásban látom majd őket.

– Mégis így történt...

– Így, mivel jó pár évtizeddel Karélia után a lejegyzett mesék Tárczy Andor kezébe kerültek, aki '91-ben úgy döntött, hogy a Tárogató-könyvek sorozatban kiadja. Megjelent hát első kötetem, a Szerelmes tücsök és társai. Az elsőt persze további könyvek követték. A Hős turulmadár mesegyűjtemény, majd ifjúsági regénnyel próbálkoztam. Legutóbbi köteteim a Megálmodott szivárvány és a Tündérsziget.

– Autodidakta íróemberként mi motiválja?

– Az egymás iránti felelősségtudat sajnos kezd kiveszni, és én azt szeretném, hogy a mese ismét összekötő kapocs legyen a gyerekek között. Régen bevett szokás volt, hogy az apróságok meséket mondtak egymásnak. Szabadon engedték a képzeletüket, és a fantázia szórakoztatta őket, miközben erkölcsi tanulságokat is levontak. Ez ma kezd kihalni.

– Hobbija?

– Elsősorban az olvasóim szórakoztatása, de nagyon szívesen járom az erdőt-mezőt. Tisza-parti emberként – tősgyökeres tiszabökényi vagyok – természetesen a folyó a leggyakoribb célállomásom, mert a vízparti séta testileg-lelkileg feltölt.

– Hogy viszonyul a hiedelmekhez?

– Meseíróként nem hiszek a vasorrú bábában, de gyakran tapasztaltam, hogy bizonyos jelek igazak. A Tisza partján például van egy kedvenc helyem, ahol mindig nagyon jól érzem magam. Ha fáj a fejem, vagy nem jutok előbbre valamilyen munkával, kisétálok oda és megnyugszom. Ráadásul érdekes módon soha sehol nem találtam négylevelű lóherét, csak ott. Nem állítom, hogy a két dolog között szoros összefüggés lenne, de azt sem, hogy nincs. Valóban igaz, hogy több dolog van égen és földön, mit elménk felfoghat. Lehet, hogy amit ma babonának tartunk, holnapra tudományosan bizonyított tény lesz.

– A toll mellett fakanalat szokott-e forgatni?

– Ha arra gondol, hogy szoktam-e főzőcskézni, a válaszom: nem. Ugyanakkor sajnos nagyon szeretem a finom falatokat, de a konyha a feleségem, Emmuska felségterülete. Ha meg valaki szóvá teszi sajnos terebélyesedő pocakomat, azt szoktam mondani, hogy nézne ki a "király" tekintély nélkül?

– Vannak megvalósulatlan álmai?

– Álmaim mindig vannak. Most éppen újabb történeteken dolgozom, és a megírtakat szeretném kiadni.

Matúz István

Kedvencek:

Étel: disznócsülök mindenféleképpen

Ital: vörösbor

Virág: mezei virágok

Állat: díszhalak és kutyák

Film: Kincskereső kisködmön

Hobbi: természetjárás

Erényének tartott tulajdonsága: mindig igyekszik megadni embertársainak az őket illető tiszteletet

Negatív vonása: csökönyös