Nemrégiben Ady-verseket olvasgattam, köztük "Az ős Kaján"-t is. Ennek nagy költői kérdéséhez érve – "Mit ér az ember, ha magyar?" – elgondolkoztam: Mit lehetne arra felelni, ha valaki ezt kérdezné: "Mit ér a nyelv, ha magyar?"

Mindenekelőtt azt kellene válaszolni, hogy ezt a kérdést így nem lehet föltenni, mert a nyelveknek természetesen nincs afféle értékrendjük, mint például a drágaköveknek: amelyik nagyobb, súlyosabb, az az értékesebb. A pár ezer lelket számláló rokon manysi népnek a nyelve ugyanolyan híven szolgálja a maga beszélőközösségét, mint a kínai, amely egymilliárdnál jóval több földi lénynek az anyanyelve. Nem attól nagy egy nyelv, hogy sokan beszélik, noha szokás ilyen értelemben "nagy" és "kis" nyelveket emlegetni.

A nyelvnek az a szerepe a társadalomban, hogy lehetővé tegye az emberek közti gondolatcserét. És legalább ennyire fontos az is, hogy a nyelv pontosan, minél részletesebben tükröztesse a bennünket körülvevő világot és a tudatunkban lejátszódó folyamatokat. Ebből az következik, hogy akkor "nagy" (azaz fejlett) egy nyelv, ha sokat tud megragadni a rajtunk kívüli valóságból és belső énünkből.

Hogy mit értünk ezen, egy példával szemléltetem.

A megy igét nyilván mindenki ismeri; a jelentését így lehetne körülírni: 'lábait mozgatva előrehalad'. – Szegény, nagyon szegény lenne nyelvünk, ha erre a jelentésre csak ez az egy elkoptatott igénk lenne. De nem ebben a sajnálható állapotban vagyunk, mert rendelkezésünkre áll: a ballag, cammog, sétál, sétafikál, fut, szalad, rohan szavunk. Lehet andalogni meg ténferegni is; és van még sok más rokon értelmű igénk, amelyek a járásnak mind más-más mozzanatait villantják fel. Nyelvünk az árnyalt, pontos kifejezésmód lehetőségeinek tekintetében az igen gazdag nyelvek közé tartozik.

A másik szempont, amelynek alapján a nyelvek fejlettségét meg szokták ítélni, az az alkalmassága, felkészültsége a tudományok művelésére. Ezt nekünk a nyelvújítással és az utána következő gondos karbantartó munkával sikerült elérni.

A XX. század végi évtizedek gyors tudományos, technikai és társadalmi változásainak anyanyelvünkön való tükröztetésére nem voltunk felkészülve. Ennek a jele a sok angol és európai keverék jövevényszó megjelenése mind a szaktudományokban, mind pedig a közhasználatban.

Elveszítettük-e ezek miatt a maga nyelvén szólni tudó nemzet rangját?

Sok jel, vagyis sok-sok belső alkotású új szó mutat arra, hogy nem. Bizonyítékul idézek néhányat Kiss Gábor és Pusztai Ferenc 1997-es gyűjtéséből: árnyékgazdaság, bankkártya, bevásárlóközpont, buckasíelés, csillagpontos rendszer, feltőkésítés, génsebész, honlap, internetezés, kihangosítás, magán-nyugdíjpénztár, metrórendőrség, mobilozás stb.

Mit ér hát a nyelv, ha magyar?

Az élő nyelv mozgását figyelve, a tudatos fejlesztés cselekedeteit ismerve meggyőződésem, hogy semmivel sem kevesebbet a többinél.

Fábián Pál

(Magyar Nyelvőr)