A közéletben szerepet vállaló, a közösségért érdemben munkálkodó, sokak által vagy csupán szűk környezetben ismert, de tisztelt és megbecsült emberek gyakran fejtik ki szakmai álláspontjukat, mondják el véleményüket az írott és elektronikus médiában. Sokkal kevesebbet, olykor szinte semmit sem tudunk viszont magánéletükről. Kulcslyuk című rovatunkban épp ezért kicsit másképp faggatjuk őket...

A Kulcslyuk mai vendége Erfán Ferenc festő- és iparművész, a Boksay-alapítvány vezetője.

– Természetes volt, hogy Boksay József, a kárpátaljai festőiskola megteremtőjének unokája a nagyapa nyomdokaiba lép?

– Elég egyértelmű volt, hiszen a szó szoros értelmében művészetközpontú családban nőttem fel. Nálunk fel sem merült az, hogy a festészet nem hivatás.

– Előny vagy hátrány volt a családi háttér?

– Azt mondhatom, ez is, az is. A név kötelezett, s így mindig magasra tettem a mércét. Ez a későbbiekben a javamra vált, hiszen ehhez az adottságaimat, a bennem szunnyadó tehetséget ki kellett aknáznom, és fejlesztenem, bővítenem a tudásomat. Mert én sem születtem művésznek, azzá kellett válnom. Ehhez szerencse is kellett. Nehéz volt viszont a családi kötelék abból a szempontból, hogy gyakran hasonlítottak nagyapámhoz.

– Volt olyan időszak az életében, amikor nem fogott ecsetet?

– Ilyen nem volt, vagy legalábbis nem emlékszem rá. Ha nem festek, akkor ott az iparművészet, a tervezés.

– Melyik a kedvesebb?

– Nem tudok rangsort felállítani, mindegyik ágnak megvan a sajátossága, a maga szépsége. Az ember bármivel foglalkozik, azzal lelkileg gazdagabbá válik.

– Most éppen mi van soron?

– Az utóbbi időben többet festek, de sok más terv kavarog a fejemben.

– Egy alapítványt is igazgat. Ez viszont már üzleti tevékenység, ami bizony messze áll a művészettől...

– A Boksay-alapítvány valójában nem pénzszerzéssel foglalkozik, hanem a nagy értékű Boksay-hagyaték ápolásával, a kárpátaljai festőiskola jelenével és jövőjével. Ezen a téren nagyon sok a teendő, rengeteg probléma vár megoldásra. Ehhez persze egy kicsit menedzsernek és üzletembernek is kell lenni.

– Mindehhez nélkülözhetetlen a pénz...

– Igen. A pénz eszköz, s jó, ha minél több van belőle, de arra még nem volt példa, hogy mindenre elég legyen.

– Van olyan alkotása, amelytől semmi pénzért nem válna meg?

– Ilyen határozottan egyikről sem tudnám kijelenteni. Persze van, amelyik közelebb áll a szívemhez.

– Kritika, kritikusok...

– A kritika tulajdonképpen egy elemzés. Ha ezt egy szakember készíti el, akkor megszívlelendő, s a legtöbbször gondolkodásra készteti, segíti is az embert, a művészt. Tehát mindenképpen szükség van rá, s nem is szoktam háborogni miatta, nyugodtan fogadom. Ám az a kritika, amelyik szakszerűtlen, bizony sokat árthat.

– Ki a legfőbb kritikusa?

– Saját magam. Az önkritika a legfontosabb.

– A családban továbbra is a művészeté a főszerep?

– A feleségem ugyan keramikus, és tanít az Ungvári Művészeti Kolledzsben, de a két fiam már egészen más irányú tevékenységet folytat. Az idősebbik bankban dolgozik, a fiatalabbik pedig medikus. Természetesen mind a ketten szeretik és járatosak a művészeti dolgokban.

– Hullámvölgyek...

– Ahogy mindenkinek akadnak rossz vagy jó napjai, úgy a művésznek is. A festészetben is vannak "nemszeretem", unalmas folyamatok. Egy ház építésénél is fontos, ám nem látványos, monoton folyamat az alapozás. Ez néha elveszi az ember kedvét.

– Babonás?

– Nem. Aki babonás, az sok mindent nem mer megtenni, s ez baj. Az viszont tény, hogy az ember az évek múlásával lassacskán ráébred, hogy a dolgok összefüggnek, egyik történés nem létezhet a másik nélkül.

– A festőkhöz gyakran társítják a hóbortos jelzőt.

– Szerintem ez téveszme. A művészekre általában az intelligencia a jellemző. Hiszen a munkájukhoz elengedhetetlen az olvasottság, a széles látókör. Rám sem érvényes ez a megállapítás. A hóbortokra idő is kell, a művészet pedig nagyon időigényes tevékenység.

– Álmodozott már arról, milyen jó lenne, ha alkotásai a világ leghíresebb kiállítótermében lennének láthatók?

– Nem igazán. A remekművek nem elhatározás alapján születnek. A világhírű alkotások egy folyamatnak, az élet munkájának a csúcsa, a megkoronázása. Előre sosem lehet tudni, melyik lesz az a bizonyos.

– Humor?

– Fontos dolog, mert csak így lehet elviselni az életet.

– Elégedett az elértekkel?

– Maximalistaként, soha nem vagyok százszázalékosan elégedett. Az elvem, hogy minél többet tud az ember, annál gyorsabban rájön: semmit sem tud.

– Szokott arra gondolni, hogy a nagypapa mit szólna most ehhez vagy ahhoz a munkájához, tetteihez?

– Néha megfordul a fejemben, de legtöbbször az lenne jó, ha tanácsot kérhetnék, vagy megbeszélhetnék vele néhány szakmai dolgot.

Varga Márta

Kedvencek:

Étel: nincs egy konkrét

Ital: a jó bor

Állat: kutya, ló

Zene: klasszikusok, Beethoven

Szín: narancssárga, barna

Virág: írisz

Gyümölcs: sárgabarack

Erényének tartott tulajdonsága: humorérzék

Negatív vonása: lustaság