Nemrégiben ismét a kezembe került egy, valamikor a nyolcvanas években Koncz Gáborral készült interjú. A halász- és vadászszenvedélyéről közismert színművész akkoriban úgy nyilatkozott, nagyon sajnálja, hogy nem néhány évszázaddal korábban született. Hiszen akkoriban a vaddús erdők és halban gazdag vizek ölén sokkal jobban ki tudta volna élni zsákmányszerző szenvedélyét. Lehet, hogy igaza van. De ami engem illet, egészen a közelmúltig nem kértem volna egy olyan korból, amelyben pehelykönnyű karbon-botom és ultra-damilom helyett holmi szurkozott kenderzsinóron fityegő, kézzel kovácsolt horoggal kellene zsákmányul ejtenem szeretett ellenfeleimet, vagy cserkelés közben nem hajszálpontosan hordó, modern karabély simulna markomba, hanem a vadra és vadászra egyaránt életveszélyes kovás mordállyal lennék kénytelen terítékre hozni azt a bizonyos minden hájjal megkent őzbak-matuzsálemet. Újabban viszont már számomra is kétségessé válik, megérte-e annyi mindent feláldozni a technikai fejlődés és az iparosodás oltárán.

Miért?

Azért, mert amikor azt tapasztaljuk, hogy jobb életünk ürügyén az Ipar és az Üzlet apróbb-nagyobb urai oktalan és jogtalan módon vágnak kést a természetbe, igencsak elszomorodom. Ilyen ügyleteknek lehetünk tanúi manapság a Taracra tervezett vízerőmű-komplexum, a Batár folyón nemrégiben tapasztalt halpusztulás vagy a legutóbbi árvíz okán. Ezek kivizsgálásakor az illetékesek buddhista imamalom gyanánt "darálják" érveiket: fejlődés, energiaéhség, iparosodás, klímaváltozás stb. Amikor meg ugyanezek szájából folyamatosan azt hallom, hogy szerte Ukrajnában újabb szigorítások várthatóak a horgászat és vadászat terén, mert élővilágunk pusztulása a magunkfajta zsákmányéhes, idejétmúlt gondolkodású "kőbaltás vademberek" rovására írható, végképp be szokott telni a pohár. Mintha mi pusztítottuk volna ki a vizát és a bölényt a Kárpát-medencéből és nem a folyamszabályozások meg az erdőirtások.

Jó lenne tehát, ha végre egyszer a saját portájuk előtt söpörnének e derék aktakukacok, mert nekik csak gazdasági kimutatásokat jelentenek a folyók és az erdők. Nekünk viszont hajnali madárdalt, emlékezetes nagy csaták adrenalin-mámorát és dérharmatos ravatalára biztos kézzel, tiszta szívvel fektetett szarvasbikát.

Hogy mi ért többet – a szurokfekete, viharos éjfél, mikor végre legyőztük életünk nagy fogását, a hajnal, mikor a novemberi széltől dermedtre fagyott kezünk útjára bocsátotta a golyót, mely kioltotta a sokat csapázott remetekan életét, vagy esetleg a kilowattok és hrivnyakötegek –, még nem tudhatjuk.

Azt majd eldönti minden dolgok legfőbb ítésze: az Idő.

Matúz István