A közéletben szerepet vállaló, a közösségért érdemben munkálkodó, sokak által vagy csupán szűk környezetben ismert, de tisztelt és megbecsült emberek gyakran fejtik ki szakmai álláspontjukat, mondják el véleményüket az írott és elektronikus médiában. Sokkal kevesebbet, olykor szinte semmit sem tudunk viszont magánéletükről. Kulcslyuk című rovatunkban épp ezért kicsit másképp faggatjuk őket...

A rovat mai vendége Volodimir Csonka, a Munkácsi Megyei Gyermekkórház sebészeti osztályának vezetője, Kárpátalja főgyermeksebésze.

– Törvényszerű volt, hogy az orvosi hivatást választotta?

– Nem is történhetett másként, hisz a szüleim és a testvérem is orvosok. A harkivi egyetemen szereztem diplomát és azonnal a pediátria mellett döntöttem. Az ötödik évfolyamon nagyszerű szakemberek irányítása mellett sajátíthattam el a gyermeksebészet tudnivalóit, s ekkor szerzett élményeim gyakorlatilag egy életre meghatározták a pályámat. 1984-ben végeztem, s az internatúra befejezése után visszatértem Kárpátaljára. Tizennyolc éve a munkácsi gyermekkórházban látom el kis pácienseimet.

– Megszámolta, hány műtétet végzett már?

– Nem számoltam, de biztos, hogy évi hatszáz-hétszáz alkalommal mosakszom be.

– Van olyan beavatkozás, amit nem szívesen végez?

– Könnyű operációk nincsenek. A legegyszerűbb foggyulladás is komolyra fordulhat, ha szakszerűtlenül kezelik. Hisz elég egy óvatlan mozdulat és elvérezhet a páciens. Ezért a legbanálisabbnak tűnő vakbélműtétet sem szabad rutinként végezni.

– A kórházsorozatokban mindig zajos, eseménydús a műtő. Valóban ilyen körülmények között dolgoznak?

– A filmek nyilván túloznak. Nálam a műtőben meghatározott munkalégkör uralkodik. Nincs teljes csend, sőt, a feszült pillanatok feloldására olykor egy vicc is elcsattanhat, de a szeleburdi szaladgálás, a kapkodás kizárt.

– Munkájában mennyire dominálnak az érzelmek?

– Eleinte a feleségem is kérdezgette, mit érzek munka közben. Mondtam, hogy az orvosnak, bármennyire is kegyetlenül hangzik, nem szabad érzelgősnek lennie. A műtőbe szigorúan hideg fej és biztos kéz kell. Ezért nem ajánlatos például, hogy a sebész a családtagjait kezelje. Nagyon kevés olyan orvos van, aki hajlandó a saját gyerekét megoperálni. Én már akkor is tehetetlennek érzem magam, ha a lányom náthás.

– Kivel nehezebb szót értenie, a gyerekekkel vagy a szüleikkel?

– Természetesen az utóbbiakkal. A gyerekek soha nem hazudnak, az ő lelkük tiszta. Még a problémás fiatalokkal is gyorsan közös nevezőre jutok.

– Soknemzetiségű megye lévén nyilván a páciensei is sokszínűek. Nem adódnak olykor nyelvi akadályok?

– Mindig meglep, amikor olyan emberekkel találkozom, akik a köszönésen kívül gyakorlatilag nem beszélik az államnyelvet, hisz ez szerintem alapvető követelmény, bármely szomszédos országot vesszük példaként. Én az évek során, éppen munkám megkönnyítése érdekében, autodidakta módon megtanultam legalább konyhanyelven a magyart, a szlovákot, a románt. Magyar tudásomat miskolci és pécsi továbbképzéseken igyekeztem tökéletesíteni.

– A legtöbb ember irtózik a sebészektől. Csak hozzá nem, mondja, mert mindjárt vágni fog...

– Higgye el, sokkal nehezebb műtét nélkül meggyógyítani valakit. De a jó orvos a végsőkig arra törekszik, hogy elkerülje a radikális módszert.

– Gyógyult páciensei visszajárnak?

– A sebész akkor örül, ha nem látja viszont páciensét, mert akkor tudja, hogy minden rendben van vele.

– A munkából hazatérve hogyan töltődik fel, kapcsolódik ki?

– Kertes házban élek és ott mindig akad tennivaló. Vannak gyümölcsfáink, szőlő, de szívesen nyírok füvet, megmosom a motoromat vagy a kocsimat.

– Család?

– Feleségem a Köjálban dolgozik, szintén egészségügyis. A lányom pedig, aki most tizedikes, azt tervezi, hogy folytatja a családi hagyományt. Az orvosi pályára készül.

– Hobbi?

– A motorozás és a tenisz. Nemrég vásároltam egy kétkerekűt és a hétvégéken meglovagolom az aszfaltot.

– Ezek szerint szereti a sebességet?

– Mérsékelten. A rendőrökkel mindenesetre még nem volt incidensem.

– Sok értelmiségi azt mondja, már nem érdekli a politika...

– Én is közéjük tartozom. Mióta meggyőződtem róla, hogy semmilyen beleszólásunk nincs a nagypolitikába, nem foglalkozom vele. Marionettfigurák vagyunk. Amikor szükségük van ránk, kihasználnak, aztán elfelejtik ígéreteiket.

– Gyakran mosolyog? Optimista?

– Tudja ki a pesszimista? A jól informált optimista. Talán fele-fele arányban vagyok jókedvű és morcos. De erről a kollégáimat kellene megkérdezni.

– Mikor sírt utoljára?

– Amikor elveszítettem édesapámat.

– Sok barátja van?

– Egészen kevés és nem szakmabeliek. Így sikerül kissé kiszakadni a mindennapi munkahelyi taposómalomból.

– Van valamilyen életelve?

– Igyekszem pontos, szavatartó lenni, mert édesapám erre nevelt. Munkámban pedig... Tudja, egy sebész fejlődésében három szakasz van: az első, amikor diplomát szerez és arra törekszik, minél többet vágjon. A második, amikor arra ügyel, hogy operáljon. Nálam beköszöntött a harmadik, amikor már azt szeretném, hogy minél kevesebbet operáljak, mivel tisztában vagyok vele, hogy a szervezet egységének megbontása "természetellenes", s csak végső esetben alkalmazható.

Magyar Tímea

Kedvencek:

Étel: saslik

Ital: kvász

Állat: kutya

Növény: szobanövények

Könyv: Ilf és Petrov "12 szék", Jaroslav Hašek "Svejk"

Zene: mindenevő

Szín: pasztell színek

Erényének tartott tulajdonsága: nem haragtartó

Negatív vonása: lobbanékony