Az ukrán politika immáron megszámlálhatatlanul sokadik alkalommal demonstrálta, hogy ha hatalombirtoklásról van szó, semmi sem lehetetlen és elképzelhetetlen. Bárki bárkivel összefoghat, vagy éppen összeveszhet, egy a lényeg: a pozíció bitorlása. Miközben a legtöbb elemző arra számított, hogy a színfalak mögött egy régiós-nasás megegyezés körvonalazódik, a valóságban még soha nem volt annyira közel egymáshoz – no és persze a mindenki által áhított varázsszerű hatalompálcához – a köztudatban ősi ellenségnek tartott Julija Timosenko Tömb és a Régiók Pártja.

Ha jobban belegondolunk, több szempontból is logikus, jól kommunikálható lenne egy ilyen frigy. Ideológiailag, ha csak a két párt korábbi kampányprogramját nézzük, egy sor hasonlóságot találni, leginkább a szociális-gazdasági pontok között. A legordítóbb különbség talán csak a külpolitikai stratégiát illetően jelentkezik, de az utóbbi időben itt is tapasztalható némi enyhülés és közeledés. A mostani orosz–grúz konfliktus kapcsán Julija Timosenko miniszterelnök nem engedett meg magának olyan bátor kijelentéseket, mint a kisebbik koalíciós partner. Sőt, már-már a Kreml iránti lojalitása nyilvánult meg. Érthető is, elvégre az ország energiafüggőségét szem előtt tartva nem kifizetődő harcban állni a nagy szomszéddal. Ezen túl talán az is szerepet játszik magatartásában, hogy a narancsos forradalom óta eltelt közel négy év alatt a bátorító szavakon kívül szinte semmit sem kapott Brüsszeltől az ország, integrációs törekvései változatlanul egy helyben topognak. S azt is megemlíthetjük, hogy a BJUT és a Régiók Pártja a tavaly őszi előrehozott választásokon együttesen megkapta a voksok jelentős többségét, amivel egyfajta legitimitást is nyerhet a szövetségük.

Ráadásul rohamosan közeledik az elnökválasztás ideje. Kényelmes alkotmányos többséget alkotva pedig megerőltetés nélkül nyugdíjba küldhetik a regnáló államfőt, aki bizony jó sok borsot tört már mindkettejük orra alá. Persze egy nasás-régiós megegyezés is elképzelhető még. Elvégre hatalmas gazdasági-pénzügyi potenciálok egyesülnének így, s pont a kárpátaljai megyei koalíció bizonyíthatja ennek az életképességét.

Ám ne szaladjunk ennyire előre, hiszen a koalíció végleges szakadására jogi értelemben tíz napig még biztosan várni kell. Olyan ez, mint a házastársak válásakor a békítő tárgyalás. Ez pedig elég hosszú idő ahhoz, hogy a nasások változtassanak döntésükön. Az is lehet, hogy csak zsarolásra, saját pozíciójuk erősítésére találták ki ezt a haragszomrádot. A koalíciós szerződésben ugyanis kikötötték, amennyiben az egyik fél kilép abból, az automatikusan a kabinet szétesését, illetve a kormányfő és a házelnök menesztését vonja maga után. Márpedig ha ez megtörténik, s egy hónapon belül nem jön létre más parlamenti többség, valamint új kormány, az államfő ismételten szélnek eresztheti a testületet. Ez pedig semmiképp sem lehet érdeke Lady Ju-nak. A variációk száma tehát végtelen, az ukrajnai realitásokat ismerve értelmetlen jósolni. Élünk és meglátjuk, tartja egy ukrán mondás.

Ám az tény: a 2004-es események két főhősének, Timosenkónak és Juscsenkónak az érdekházassága másodszor sem élte túl a kilenc hónapot. Ami nem megy, azt jobb helyeken nem erőltetik...

Dunda György