A hivatalosságok országszerte nagy pompával méltatták vasárnap a függetlenség napját. A szónokok és muszájszónokok hosszas és hangzatos cirádákkal hangsúlyozták a tizenhét évvel ezelőtt végrehajtott fegyvertény történelmi nagyságát, méltatták az eltelt időszak vívmányait, sorolták az érdemeket és a sikereket, húzták alá magának a puszta országlétnek a fontosságát. És feltehetően nagyon sok igazságot is tartalmaztak ezek a felszólalások. Ugyanakkor alighanem ugyancsak országszerte százezrek, ha nem milliók voltak, akik feltették magukban a kérdést: mit is ünneplünk augusztus 24-én, van-e okunk ünnepelni 1991-et?

Négy nappal a piros betűs dátum után talán már nem leszek ünneprontó, ha kijelentem: a nagy többségnek aligha a sör vagy a kicsit túlsütött saslik keserítette meg a szája ízét. Az 1991-es propagandadömping által beígért tejjel-mézzel folyó Kánaán ugyanis nem következett be. Jobban mondva bekövetkezett a felső tízezer számára, akinek a legnagyobb gondok egyike, hogy Szardínián vagy éppen a Kanári-szigeteken vegyen luxusvillát magának. Tízmillióknak azonban nem volt más választásuk, mint hogy kezükbe vegyék a vándorbotot, és vagy átballagjanak a csillagok világába, vagy elinduljanak Moszkvától Budapesten át Lisszabonig csipegetni a harmadrendű vendégmunkások penészes kenyerét.

A politikai elit kisebb gondja is nagyobb a stabilitás megteremtésénél, a demokrácia alapelveinek betartásánál. Szinte száz százalékig megegyezik az üzleti világ elitjével, márpedig a zavarosban – és egy ekkora ország esetében – minden képzeletet felülmúló zsákmányt biztosít önmagának. Közben az utóbbi tizenhét év egyik legnagyobb inflációja tobzódik, dönt újabb százezreket a nyomorszint alá. Az élet minden területén és a társadalom minden rétegében megtapasztalható és mind nagyobb "fentről" sugárzott erkölcsi válság pedig sem kilométerben, sem tonnákban nem mérhető már. S félő, hogy mindez logikus folytatásaként és a gesztuspolitizálás ellenére nemhogy közelebb kerülnénk hozzá, hanem egyre távolabb sodródunk a hőn áhított európai integrációtól.

A függetlenség kikiáltását megerősítő 1991-es népszavazás során a magyarság az országos átlagnál is sokkal magasabb arányban tette le voksát egy önálló Ukrajna mellett. Reménykedve egyebek mellett abban – s megerősítve mindezt egy párhuzamos referendumon –, hogy egy jobb világ következik be, s talán a magyar közösségnek is megadatik az országon belüli magasabb fokú önrendelkezés. Hát nem adatott meg: színétől függetlenül eddig minden hatalmon lévő politikai erő leseperte az asztaláról ezt a kezdeményezést, lett légyen szó akár területi, akár kulturális autonómiáról. Mi több, a választási törvény sokadik fazonigazítása által elérték, hogy közösségünknek még halvány esélye se legyen arra, hogy saját soraiból bárki felemelje szavát az érdekében az ország törvényhozó testületében. Újabban pedig az oktatás reformjának álarca mögé bújva próbálják identitásunkat "vegyes házasságra" kényszeríteni, ami – tapasztalatból tudjuk – idővel nyelvünk, kultúránk, történelmünk és ezáltal a jövőnk teljes feladását eredményezi.

Ezek után – visszatekintve a tizenhét évre és mindent alaposan mérlegelve – ismét feltehetjük a kérdést: van-e okunk ünnepelni 1991-et? A választ adja meg mindenki saját belátása és tapasztalata szerint önmagának. Számomra mindenképpen emlékezetes esztendő. Hisz akkor, tizenhét évvel ezelőtt született a fiam. Igaz, nem augusztus 24-én, hanem március 15-én. De szerintem az sem egy rossz keltezés.

Kőszeghy Elemér