Amikor e szomorkás sorokat írom (szerda délelőtt), még mindig nincs magyar aranyérem a pekingi olimpián.

Bágyasztó dolog ez.

No de.

Még reménykedhetünk a kajakozókban, kenusokban, az öttusázókban, a férfi vízilabda-csapatban...

Nyilvánvaló, a magyarság (tudatosan használom e kifejezést Magyarország helyett) nehezen, amolyan apró tragédiaként éli meg a látszólagos sikertelenséget. Pedig Peking csak Peking. Nem Muhi, nem Mohács, nem Majtény, nem Világos, nem Szolyva...

Ez talán mindenki számára világos.

Az aranyeső elmaradásánál engem sokkal inkább elkeserít egyes sportvezetők (sportot vezető politikusok) reakciója. Mert például az első számú olimpiai felelős azt mondja, hogy a magyar csapat eddigi szerény szerepléséért a regnáló kormány a hibás, mivel nem biztosította a pénzt a zavartalan, megfelelő felkészülésre. (Érdekes, négy évvel ezelőttről nem emlékszem ilyesmire. Persze, hisz akkor szépen csilingeltek az aranyosok). Vajon mit hangoztatna a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke, a FIDESZ alelnöke, ha, teszem azt, Cseh László háromszoros legyőzője véletlenül hasmenést kap, és nem áll rajthoz, nekünk meg van három ezüst helyett ugyanannyi aranyunk? Akkor egy csapásra jó lett volna a felkészülés anyagi támogatottsága?

Ha nem fogalmazódtak volna meg az ehhez hasonló kijelentések, még mindig az aranyéhség fájna. Így viszont a politikai öntet émelyít.

Hogy miért?

Ha kicsit jobban belegondolunk, sportvezető politikusunk nem kevesebbet állít, mint azt, hogy abban a bizonyos átkosban (amikor ő szovjet mintára kreált címeres mezben lett bajnok, a koronásban már csak politizált) jobb volt – legalábbis a sport támogatása, mint manapság.

Egyébként ebben lehet némi igazság, mert a totalitárius birodalmak, s azok csatlósai bizony ügyesen kihasználták az ilyenfajta népörömítést a valós gondok, problémák elfedésére, mondván: a kenyér (gulyás) egy kis cirkusszal mindig bevált.

Igen, mindezek ellenére elfogadom, hogy a sportsikerek ma is értéket, nemzeti értéket képviselnek. Talán éppen ezért káros, ha politikai fegyvert kovácsolunk belőlük.

Most már csak abban reménykedem, azért szurkolok, hogy a hét végén összejöjjön az a négy-öt arany. Nem, nem azért, mert akkor a sportvezető a búsuló helyett ódákat zenghetne, s róla is születhetnének dicsőítő énekek. Ennél egyszerűbb az ok: a sirámok helyett szívesebben hallgatom a Himnuszt.

Akár pekingi hangszerelésben is.

Horváth Sándor