Bölcsészekkel – állítólag – már évtizedek óta tele a padlás. Kommunikációs szakembereket is százával ontanak a főiskolák, egyetemek. A munkaadók panaszai és a megyei foglalkoztatási központ adatai szerint azonban egyre inkább hiányzik a jól képzett, megbízható, becsületes és ügyes kétkezi munkás. A panaszokat hallva felvetődik a kérdés: ki fog itt dolgozni?

A jelenség kicsit hasonlít a mindinkább terebélyesedő élelmiszer- és nyersanyaghiányhoz. Tíz évvel ezelőtt azt volt divatos elemezgetni, hogy az alapanyagok és a feldolgozóipar által kibocsátott termékek közötti árolló miért nyílik akkorára, és miért mindig csak nagyobbra. Azóta kiderült, ez csak akkor igaz, ha van elég nyersanyag. Az a tévhit azonban még mindig tartja magát, hogy egyetemi vagy főiskolai diplomával mindenképpen könnyebben el lehet helyezkedni, és többet lehet keresni mint szakmunkásként. Pedig mára már az is kiderült, hogy ez sem igaz, ha nincs elég kétkezi munkás.

Évek, sőt évtizedek óta állandó jelleggel felvetődik, hogy a szakképzés és a munkaerő iránti kereslet és igény sokszor még köszönő viszonyban sincs egymással. Pedig már nagyon itt lenne az ideje, hogy összeismerkedjenek, a hazai oktatási intézmények és a szakképzési politika formálói is tudomást vegyenek a mai napig vajúdó problémáról.

Ha a hír igaz, a felvételi vizsgák előtt összeállítanak ugyan valamiféle bizottságokat, amelyek felmérik, milyen szakmára mekkora kereslet van. Viszont az eddigi tapasztalatok szerint hangjukat éppen azok nem hallják meg, akiknek kellene, és akkor sincs sok esélyük labdába rúgni, amikor el kell dönteni, hány férőhelyet finanszírozzon az állam, és mennyit kell a családi költségvetésnek állnia. Az már csak mellékzönge, hogy az oktatási intézmények sem szeretnek megújulni, könnyebb az előadóknak a korábban betanult verklit tovább tekerni, mint újat tanulni.

Amennyiben átfogóbban nézem a kérdést, még egy fontos tényező mindenképpen ide kívánkozik: az ukrán gazdaság versenyképességét az is erősen rontja, hogy az ország, beleértve Kárpátalját is, a sereghajtók között áll a műszaki és természettudományos szakon végzetteknek az összes diplomáshoz viszonyított arányát illetően. Egyik ismerősöm mesélte, hogy a munkaadója, egy közepesen kereső ungvári vállalkozó, szívesen bővítené a vállalatát, de nem talál elég mérnököt, holott valamikor harminc-harmincöt évvel ezelőtt Ungot lehetett volna rekeszteni az "inzsenyerekkel".

Többek, és a magam véleménye szerint is, ha ezen az állapoton továbbra sem sikerül változtatni, nemcsak elmaradt képzési rendszerünket konzerváljuk, de jövedelmi lemaradásunkat is a nyugat-európai országokhoz képest.

Végezetül még annyit: dicséretes és szívet melengető, hogy a kárpátaljai magyarságszervezetek végül is eredményesen küzdöttek az újabb magyar szak létrehozásáért és az anyanyelven történő felvételizésért és oktatásért, de fel kell készülniük az újabb csatára. Hogy a diploma ne csak a vitrinben porosodjon, azt is el kell érniük, hogy a tulajdonosa hasznát is vegye. Végre képzettségének megfelelő munkahely(ek) álljon(janak) a rendelkezésére az okmány kézhezvételekor, hogy a másik húsbavágó tényezőt, a családi kasszából beáldozott pénz visszatérülését már ne is említsem.

Nigriny Szabolcs