Hosszú évszázadokon át éltek a kikötőkben és a környező kocsmákban a mindenható tengeri rémségekről szóló történetek. Közülük a tengerészek a legszebbnek a tengeri sellőket tartották, vagyis a meztelen felsőtestű, haluszonyú nőket, amelyek a sziklaszirteken fésülték hosszú hajukat. Szépek és egyúttal csalárdak is voltak. Valóban a tenger mélyén élő emberekről vagy csupán a fantázia szülte lényekről van szó? A Látkép magazin megpróbálta feltárni az egész rejtély alapját.

Már az antik filozófusok is beszélnek műveikben azokról a tengeri élőlényekről, amelyek képesek ugyanolyan könnyedséggel mozogni a vízben, mint a halak. A tengeri sellők ősanyjának tekinthetjük az asszíriai istenséget, Atargatiszt, a legendás Szemirámisz királyné anyját. Ő ugyanis halandó emberbe, egy pásztorba szeretett, akit azonban a puszta véletlen folytán megölt. A tettét annyira megbánta, hogy elkeseredésében a tóba vetette magát. Mivel istenség, nem fulladhatott meg, de a bűnhődés neki is kijárt. Félig emberré, félig hallá változott, és így kellett járnia az óceánokat. Ettől kezdve keltek szárnyra a sellőkről szóló történetek is.

Idővel eltérő magyarázatok is születtek, melyek többsége a rossznak, egyenesen Isten csapásának vagy ördögi lénynek tartják. Ám amint a tengeri hajózás elterjedtebbé vált, a tengerészek egyre több történetet meséltek a különleges élőlényekről. Az emberek egyre inkább hittek ezekben. A XIII. században a katolikus egyház is közbeszólt, és fellépett a sátáni teremtmények ellen.

A XVII. században az emberek még jobban elhiszik a félig ember, félig hal lényekről szóló történeteket. Talán a legismertebb találkozást egy angol tengerész, Hanry Hudson írja le naplójában. 1608. június 15-én Oroszország partjainál, a Novaja Zemlja szigete körül hajózott. Naplójában az olvasható, hogy amikor reggel az egyik tengerész kinézett, egy tengeri sellőt látott, amelyik közvetlenül a hajó mellett úszott. Ezt a legénység többi tagja is igazolta. Elmondásuk szerint a lény egy felnőtt férfi nagyságú volt, de női feneke és mellei voltak. Bőre sápadt, haja pedig hosszú fekete, farka a delfinére, oldaluszonya pedig a makrérára hasonlított. Hat évvel később egy angol hajó kapitánya szintén látott egy hasonló teremtményt.

A történészek szerint azonban egy elefántfókáról lehetett szó. Ezeknek ugyanis a tejmirigyük a "karjaikhoz", azaz a mellső uszonyukhoz közel helyezkedik el, ami úgy tűnhet, mintha női mellek lennének. Ha pedig egy ilyen fókának a fejére tapad egy zöld vagy barna moszat, már kész is van a tengeri sellő képe.

A tengerészek elbeszélése alapján a tengeri sellők mindig is gyönyörű nők voltak, s minden férfit sikerült elcsábítaniuk, majd magukkal ragadniuk a mélybe. Az utolsó halfarokkal megáldott lénnyel állítólag a Shetland-szigeteknél találkoztak 1819 és 1820 között. Bár a történészek vitatták ezt, a tengerészek meg voltak győződve róla. Mint elmesélték, egy "hatalmas, szőrös nő volt halfarokkal". Állítólag olyan szörnyű hangot adott ki, hogy a tengerészek inkább visszadobták a tengerbe. Egyszóval nincs kézzelfogható bizonyíték sem a létezésükre, sem annak tagadására. Előfordulhat azonban, hogy a magyarázat a génekben keresendő. Ugyanis napjainkban is élnek emberek, akik sellőszindrómában szenvednek.

Időről időre nem változnak hallá, vagy töltik szabad idejüket akváriumban, hanem egyszerűen a feneküktől a sarkukig összenőtt lábakkal születnek. Ez pedig első látásra haluszonyra emlékeztet. Az utolsó ilyen esetet négy évvel ezelőtt regisztrálták Peruban. Testi fogyatéka miatt a kis Milagros Cerronra műtétek sora vár, hogy egyáltalán lábra tudjon állni. Nincs kizárva, hogy a múltban is születtek ilyen gyerekek, de akkor még nem tudtak semmilyen orvosi vagy tudományos magyarázatot adni rájuk. Így a sátán, a gonosz megtestesítőjének tartották. A szülők pedig igyekeztek minél előbb megszabadulni az ilyen csecsemőtől. Akadhattak, akik a tengerbe eresztették az apróságot, aki valamilyen csoda folytán túlélte a merényletet. Akkor pedig belőlük olyan felnőttek válhattak, akiknek uszony volt a lábuk helyén.

KISZó-feldolgozás