A Bereg-vidék egyik településéről pedagógus-olvasónk tárcsázza szerkesztőségünket, és aggódó hanggal kérdezi, igaz-e a hír, hogy Kárpátalján bezárják a magyar iskolákat. A faluban ugyanis pánik tört ki a szülők körében, és mindenki, az iskolájuk magyarral párhuzamos, ukrán első osztályába íratta be hatéves csemetéjét. A szóbeszéd csak pletyka és semmilyen valós alapja nincs, próbálta jobb belátásra bírni a beiskoláztatást végző igazgató, meséli tovább a tanárnő, de a kétségbeesett anyukákat és apukákat nem sikerült meggyőznie. Ez azt jelenti, hogy egy tanító állás nélkül marad, konstatálom a hallottakat, s egyben kérdésként teszem fel a vonal másik végén lévő hölgynek. Egy, kérdez vissza? Hiszen szűkebb pátriánkban olyan folyamat indult el, amely kártyavárként döntheti össze az egész magyar oktatási rendszert. Tegyenek már valamit, írjanak valami biztatót, mert itt nemcsak a tanítókról van szó, sokkal többről, mondja elkeseredetten.

Bizony igaza van. Itt és most a kárpátaljai magyarság jövője, megmaradása a tét. Azt a kemény gerincet próbálják megroppantani, amit a szovjet érában nem sikerült megtörnie az akkori rezsimnek. Vagyis a kiépített magyar iskolahálózatot. Úgy tűnik, a független és a demokráciáját fennhangon emlegető Ukrajnának a NATO-csatlakozás és az európai uniós törekvések mellett az a legnagyobb problémája, hogy a nemzeti kisebbségeket félelemben tartsa. Már ha hagyja magát...

Egy társaságban, az Ungvári Nemzeti Egyetem tanáraival és idős professzorával osztom meg az olvasónktól kapott hírt, akik ukrán nemzetiségűként nem értik a magyar szülők elhamarkodott döntéseit. A fizika kar dékánja a magyar anyanyelvű tanítványait hozza fel példának, akik remekül megállják a helyüket. Első éven nehezen ugyan, de másodikra már viszonylag jól elsajátítják az államnyelvet, mondja, és kitűnően boldogulnak minden téren. Az ukrán nyelvet tehát meg lehet tanulni. Például az egyetemi évek alatt, mondja. Mert akad olyan is, aki ukrán osztályokban tanulva sem bírja jól az államnyelvet.

Ezt jelen sorok írója saját példáján is alá tudja támasztani. Magyar község két tannyelvű iskolájának ukrán osztályaiba jártam nyolc évig. Bevallom, alig tanultam meg valamit ukránul. Az órákon maguk a tanárok is jobbára magyarul magyarázták el a tananyagot. Úgy legalább megértettük. Mennyire csodálkoztak a bakosi középiskolában, hogy a hat magyar kislány – ennyien maradtunk a tizenhétből – szinte még az alapvető fogalmakat is alig ismeri. Valójában az alatt a két év alatt, ukrán anyanyelvűekkel körülvéve tanultuk meg Sevcsenko nyelvét.

Az ukrán nyelvet megtanultam, kitűnően beszélem, de mennyi mindenről lemaradtam közben. Hogy irigylem magyar iskolát végzett kollégáimat, akik a Toldit, vagy Ady bármelyik versét kapásból idézni tudják, a magyar történelem nagy alakjairól órákat tudnak mesélni. Hiszen hiába tanultam Leszja Ukrajinkáról vagy Olesz Honcsárról, soha sem éreztem irodalmi műveiket a magaménak.

Mennyi önszorgalom és tudásvágy kell még nekem ahhoz, hogy pótolni tudjam azokat a nemzeti értékeket és érzelmeket, melyek egy magyar tannyelvű iskolában észrevétlenül épülnek be a tanulók szívébe, lelkébe.

Fedák Anita