Világméretű élelmiszerhiány fenyeget – hangzott el a G8-ak (a világ legfejlettebb országait tömörítő szervezet) legutóbbi csúcstalálkozóján. Nyilvánvaló, ez aligha azt jelenti, hogy Nyugat-Európában vagy Észak-Amerikában tömegek éheznek majd. Sőt, nagy valószínűséggel ilyesmi minket sem fenyeget. A szakemberek inkább az élelmiszerárak drasztikus emelkedésében, s ezzel az életszínvonal romlásában, az így kialakuló feszültségekben látják a veszélyt. S ilyen formában már felettünk is ott függ a válság Damoklesz kardja.

Elemzések szerint, míg Nyugat-Európában a lakosok jövedelmük mintegy tíz százalékát költik élelmiszerekre, ez Magyarországon legkevesebb huszonöt százalék. Ukrajnai, kárpátaljai adat nincs, viszont mindenki végezhet némi magánszámítást, s bizonyos vagyok, hogy túlnyomó többségünk a fentebbieknél jóval többet fordít étkezésre. S ez távolról sem azt jelenti, hogy errefelé sokkal többen hívei Lucullusnak. Bár az tény, hogy minél szegényebb egy társadalom, annál többet költ ennivalóra. A múltban gyökerező: "szegények vagyunk, de a hasunkon nem spórolunk" elv ma is hódít, sőt az úgynevezett fogyasztói társadalom vadhajtásainak térhódításával tovább erősödött. A soppingolás bizonyos rétegek esetében életformává, amolyan státusszimbólummá, sokaknál káros szenvedéllyé, beteges függőséggé vált.

A – gyakran felesleges – költekezésnek legfeljebb a pénztárca tartalma szab határt. No meg az árak.

Ez utóbbinál álljunk is meg egy gyötrő gondolat erejéig. Ukrajna sok sebből vérző gazdaság-, társadalompolitikájának talán legfájóbb sérülése ez. Hektikus volta nem is annyira az iparcikkeknél, hanem a betevő falat beszerzésekor érhető tetten. Még a hivatalos kimutatások is bizonyítják: az országban az élelmiszerek ára a vágtázó inflációnál is jóval gyorsabb ütemben nő. Ez pedig, az ugyancsak szakadozott szociális hálóval egyetemben, a lakosság többségét kritikus helyzetbe kényszeríti.

Könnyű, sokak szemében szimpatikus lenne a termelőt, a felvásárlót, a kereskedőt kárhoztatni. Csakhogy bizonyos értelemben és szinten mindegyik kényszerpályán mozog. A farmer az állami támogatás csenevész voltára, a termelés költségeinek elviselhetetlen emelkedésére panaszkodik. És igaza van. A felvásárló, a kereskedő ugyanezt teszi, megfejelve a kereslet kiszámíthatatlanságával, az ebből eredő rizikóval. S lehet, hogy neki is igaza van. Csakhogy ez a sok igazság a végén társadalmi válsággá torzul, s ha élelmiszerhiányhoz nem is vezet, egyértelműen megélhetési bizonytalanságot szül.

Mert tény ugyan, hogy az árak Nyugaton is emelkednek, s a vásárló minden bizonnyal ott is szívja a fogát, de aligha kell lemondania még a betevő libamájáról, vagy ha mégis, legfeljebb másfajta pástétomba fojtja bánatát. De mire vált az, akinek már a csirkefarhát is drága?

Horváth Sándor