A napokban egy ugyancsak kellemetlen, ám elengedhetetlen feladattal szembesültem. Rendet – vagy legalábbis annak látszatát – kellett teremtenem igencsak tetemesre duzzadt könyvtáramban. Ilyenkor persze a magamfajta bibliofil emberke beleolvas ebbe-abba, így aztán jó pár év után ismét kezembe kerültek ifjúkorom alapolvasmányai, a mára sajnos megszűnt Világjárók sorozat könyvei. Kissé meghatódva lapozgattam az etnográfus Thor Heyerdahl, az alpinista Edmund Hillary, a világutazó vajdasági magyar, Székely Tibor, a Vasfüggönyön rést feszítő orosz orvos, Jurij Szenkevics és persze az utolsó magyar garabonciás, Balázs Dénes köteteit. Kölyökkoromban bejártam velük a világot. Ők voltak a hősök, akik mindenkor győztek, miközben közben feltárták a Föld nevű bolygó ezer zegét-zugát a világutazásról csak álmodozó kárpátaljai magyarnak.

A klasszikus ismeretterjesztés apostolainak számítottak, ám mára kissé öregebb és valószínűleg szentimentálisabb fejjel "kiszerettem" belőlük. Igaz, hogy a XX. század legnagyobb felfedezői voltak, de manapság egyre inkább úgy érzem, hogy kár volt mindent felfedezni, mert közben elvesztettük a csodába vetett hitünket, mítoszainkat és talán az álmainkat is.

Végtére mennyivel szebb elképzelni, hogy az ismeretlen hegycsúcsok ormát hosszú szakállú manók lakják, akik aranybográcsban ezüstlazacból főzik a halászlét, semmint egy útibeszámolóban azt olvasni, hogy a csúcsot meghódító alpinistának lefagyott hat lábujja, és közben légzési nehézségekkel küzdött. Mennyivel szebb hinni, hogy valahol az Amazonas mentén, a dzsungelben ott lapul Utópia és Eldorádó, semmint elhinni a térképész-felfedezőnek, hogy útja során félig megették a moszkitók és a piócák, valamint napokig kínozta valami egzotikus kórság, és semmi mást nem talált, mint mocsarat és mérges kígyókat.

Szóval lehet, hogy nem kellett volna mindent felfedezni, mert akkor még ma is hihetnénk a hatlábú táltos lóban, a hétfejű sárkányban, Atlantiszban és abban, hogy a tündérmesék világa erőt ad, amikor a szigorú racionalizmus leteszi minden fegyverét.

De mit beszélek butaságokat, hiszen a mai fiataloknak is megvannak a maguk bálványai. Ők hisznek az internet kiber-terében, a nanotechnológiában és a technika legyőzhetetlenségében. Csak nehogy csalatkozzanak ezekben a furmányos dolgokban, és a végén elfeledjenek megbámulni egy magányos csillagot. Életük Sarkcsillagát, melyet követve biztos révbe érhetnek az élet tengerén.

Matúz István