A sajtó munkatársainak sosem volt könnyű dolguk. Az ötvenes években a hatalom drákói szigorral írta elő, hogy mi kerülhet egy újság lapjaira, manapság a kritika iránti érzékenység okoz gondokat. Furcsa módon, aki napjainkban sikeres és céljait maradéktalanul eléri, valami miatt nem tudja megemészteni, ha egyik kezdeményezése félresiklik és nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szerette volna. Amennyiben ráadásul a Nagy Ember azt tapasztalja, hogy a sajtó – melynek pártatlannak kell lennie – a hibáknak és negatív kritikáknak is helyt ad, rögtön személyes sértésként értelmezi a történteket. Mint például néhány éve, amikor az egyik Nagyszőlősön megrendezett népdaléneklési versenyen a zsűri tagjai a kárpátaljai folklór giccsesedésére hívták fel a figyelmet. Akkor a tudósító jó szándékúan közölte az elhangzottakat, és hitt benne, hogy tett valamit a népi hagyományok megőrzése érdekében.

Rosszul hitte! Lassan két esztendeje pappírra vetett cikke "levét" máig issza, és bizonyos rendezvényeken nemkívánatos személynek számít. Annak a régi versenynek a szervezői – a folklór elkötelezett védelmezőinek vallva magukat – máig nem bocsátották meg neki. Csupán azért, mert leírta a valót. Hivatalos álláspont szerint a zsűri akkor "belső használatra" szánta a kritikákat, és nem kellett volna ország-világ orrára kötni, hogy mi is az igazság. Tisztára, mint a hatvanas-hetvenes években, amikor volt egy gazdasági kimutatás a köznépnek, egy másik meg az elvtársaknak.

Hogy az hová vezetett, jól tudjuk. Hogy a fent ecsetelt struccpolitika és kritika-allergia hová vezet, csak sejthetjük. De ha a világ sorsának alakulásáért a kozmetikázatlan képet festő krónikást teszik felelőssé, az valahol arra a szép kora-középkori szokásra emlékezteti az embert, mely szerint a rossz hírt hozó futárt illett lefejezni.

Matúz István