Elöljáróban bocsánatot kérek.

Azért, mert amikor hallottam a hírt, hogy ukrán fiatalok meggyalázták a még fel sem avatott vereckei magyar honfoglalási emlékművet, az első, eretnek, eléggé el nem ítélhető gondolatom ez volt: vajon mennyi vodkájába, sörébe került az valakinek, hogy ebben a foci Eb-s kavalkádban rászedjen, elszakítson a televízió elől félszáz potenciális drukkert.

Osztottam, szoroztam és rájöttem: nem is olyan sokba, hisz az ukrán válogatott nem jutott ki. Bezzeg az oroszok!..

Tudom, tudom. A probléma ennél összetettebb, bonyolultabb és... fájóbb. Ám még ennek ellenére is engedtessék meg (legalább néhány sor erejéig), hogy a tett (dehogy tett – balgaság) komikumán élcelődjek. Mert azért van abban valami irreálisan gyerekes, hogy félszáz lelkes honvédő ukrán ifi aszongya: elég ebből a magyar uralomból, menjünk és tűzzük ki szép hazánk jelképeit a magyar nacionalizmusból épített, nagyhatalmi törekvéseikkel erősített, ukránok leigázásából táplálkozó műre.

Az egész eljárás egyszerűen nem logikus, ennek így nincs értelme, nem európai (ezt csak azért írom, mert Ukrajnában ez az európaiságimádat már-már kóros, skizoid. A tudathasadás állapota nem csupán tetten érhető, hanem a politika alapelvévé vált).

Tény, minden országban, minden nemzeten belül léteznek olyan kisebb, nagyobb (sajnos itt Kelet-, Közép-, Dél-Európában inkább nagyobb) csoportok, melyek tagjait a túlhevített patriotizmus nacionalistává, sovinisztává csonkít.

Nyugalom, nyugalom. Azonnal írom: ez a magyarság körében sem ismeretlen.

De.

Sajnos az ukrán öntudatra ébredéssel úgy jár együtt az asszimiláció átkos gyakorlata, mint náthával az orrfolyás. Bizony ég, néha az az érzésem, hogy itt a többségi (államalkotó) nemzetnek is – Balla D. Károlytól kölcsönzött kifejezéssel – kisebbségi skizofréniája van. S mivel alkotni, építkezni rest, mások alkotásának rombolásában éli ki magát.

Persze tudom (remélem), nem az ukrán nemzet, hanem csak néhány ukrán ilyen. Viszont látnunk kell: nem csupán ötven lelkileg (vagy egyébként) túlhevült gyerekember csínyéről van szó. A háttérben ott munkál, hogy a demokráciát hirdetik, de nem védik, a kisebbségi jogokat deklarálják, ám nem szavatolják. S ezt nem csupán a vereckei emlékmű ukránosítása jelzi.

Hanem?

Hanem például a nemzetiségellenes oktatási koncepció. Ennek fabrikálását pedig – ugyebár már nem foghatjuk ötven nemzetvédő suhancra.

Egyébként őszinte elhatározással jegyzem meg: amennyiben a nemzeti büszkeség azért hajtotta volna a hágóra a kék-sárga híveket, hogy tisztelegjenek elődeik vélt vagy valós tettei, mártíromsága okán, s netán ezt úgy fejezték volna ki, hogy két kezükkel egy (akármilyen kicsiny) halmot emelnek, s oda kitűzik a trizubecet, ezt patrióta tettként fogadnám el. S távolról sem elképzelhetetlen, hogy magyarságom megvallásának zarándoklatakor, miután megerősítettem hitemet Verecke kőbeálmodott jelénél, fejet hajtanék e – sajnos csak képzeletbeli – emlékmű előtt is.

Az ukrán demokrácia (belpolitika, gazdasági élet) nagy próbatétel, megmérettetés előtt áll. A menetrendszerű kormányválságok, parlamenti háborúk ugyanúgy lehetnek a vajúdás, mint az elvetélés jelei. Mindannyiunk érdeke, hogy végül érték szülessék. Csak nagy itt a félelem. Mert tegnapelőtt emléktáblákat öntöttek le festékkel, tegnap egy emlékművet gyaláztak meg.

Mi lesz holnap?

Horváth Sándor