Rovatunk mai vendége Mitro Henrietta, a Szolyvai Magyar Általános Iskola tanítónője.

– Hogyan került a palágykomoróci lány ilyen messzire az otthonától?

– A Beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola harmadéves növendékeként nyári pedagógiai gyakorlatra érkeztem Szolyvára az akkor még óvoda-iskolába. A vezetőnő, Putinszki-Gerzsenyi Ibolya felajánlotta, hogy maradjak, mert 2002-ben, hatvan év után újra külön magyar iskolát szeretnének indítani. Nem utasítottam ugyan vissza, de igent sem mondtam. Ugyanis szerettem volna befejezni a főiskolát, és diplomásként visszatérni. Ám végül mégis beleegyeztem. Ebben közrejátszott az is, hogy kis tanítványaim szülei is aktívan győzködtek. A következő egy év nagyon nehéz volt, össze kellett egyeztetni a tanulást és a munkát. Minden nehézség ellenére megszereztem a diplomát.

– Mégis mi bírta maradásra?

– A kihívás. Olyan városban, ahol egy maréknyi magyar él, magyarul tanítani nem egyszerű feladat. Mi tagadás, szerettem volna kipróbálni magam. Úgy gondoltam, egy év alatt kiderül, mire vagyok képes. Ennek immár hat éve.

– Mi volt a legnehezebb?

– Megértetni magam, hiszen az ukrán nyelvet éppen akkor kezdtem igazából elsajátítani. Ha másként nem ment, krétával rajzoltam le a táblára, amit el szerettem volna mondani. Végül a gyerekek megértették, hogy nekem is éppen olyan nehéz az ukrán, mint nekik a magyar nyelv. Sokáig kölcsönösen tanítottuk egymást. Ők megmosolyogtak, ha nem jó szótagra tettem a hangsúlyt, pedig igyekeztem játékosan kijavítani, ha rosszul mondtak valamit.

– A szülei hogyan fogadták a döntését?

– Ha ők nem állnak mellém, el sem fogadom az ajánlatot. Persze bennük is voltak kételyek, de biztattak, bátorítottak. Ez nagy segítség volt.

– Nem érzi úgy, hogy a "világ végén" lemarad valamiről?

– Ha arra van szükség ahhoz, hogy megtaláljam az életem értelmét, akkor képes lennék távolabbra is elmenni. Vonz a távolság, érdekelnek az idegen emberek, várakozással töltenek el az új kapcsolatok. Egyáltalán nem érzem, hogy valamiből is kimaradnék. Büszke vagyok arra, hogy itt maradtam.

– Az otthoni barátok, barátnők nem neheztelnek, hogy messzire került tőlük?

– Inkább csodálkoznak. De van, aki az elmeállapotomat firtatja.

– Most már nemcsak a munka köti ide...

– Valóban van barátom, aki miatt szintén érdemes itt lennem.

– Sikerült megtanítania magyarul?

– Folyamatosan tanítgatom.

– A tanító néni milyen gyerek volt?

– Jó tanuló, de gyakran megvertem a fiúkat.

– A nebulók szokták véleményezni az öltözékét, a sminkjét?

– Naná! Nem kímélnek, ha nem tetszik nekik valami. Egy ilyen megjegyzés után bizony a sminkemből elhagytam az erős színeket.

– Mivel tudják levenni a lábáról?

– A rajzaikkal. A hat év alatt már annyit összegyűjtöttem a műveikből, hogy akár a szobám falát is kitapétázhatnám velük.

– Bármennyire is aranyosak, a lurkók azért ki tudják hozni a sodrából a felnőtteket.

– Ritkán szoktak igazán felidegesíteni. Mivel a lelkem mélyén még mindig gyereknek érzem magam, így megértem őket, nem tudok rájuk haragudni. Az édesanyám szokta is mondani, hogy lélekben egy szinten vagyok velük. Ha mégis feldühítenek, a természetben keresem a megnyugvást. A város környéke tele van szebbnél szebb és csendes helyekkel. Ide szoktam elvonulni, vagy zenét hallgatok.

– A főzéssel, sütéssel is megbirkózik?

– Mivel igazából tizenhét éves korom óta kollégiumban, albérletben élek, rávitt a kényszer, hogy megtanuljam mindkettőt. Mostanra pedig már meg is szerettem.

– Ha Kárpátalja egyik magyar elit iskolájától kapna ajánlatot, jobb körülményekkel, könnyebb oktatási feltételekkel, elvállalná?

– Most is lenne lehetőségem változtatni, de nem is gondolkodom rajta. Én nem bántam meg, hogy itt maradtam, már ide kötődöm.

Varga Márta

Kedvencek:

Állat: kutya

Étel: húsos derelye

Ital: sör

Virág: kála

Növény: örökzöldek

Szín: a világos árnyalatok

Zene: rock

Könyv: Henryk Sienkiewicz: Quo vadis?

Erényének tartott tulajdonsága: megértő

Negatív vonása: hirtelen haragú