Vadregényes erdős Kárpátok, álmodó Tisza-part, búzától aranyló alföld... Igen, ez mind Kárpátalja.

Holdbéli sóbánya-vidék, megcsúszott, lekopaszított hegyoldalak, műanyag "hordaléktól" fertőzött folyópartok... Igen, ez is Kárpátalja.

Bár a lokálpatrióták még mindig állítják: megyénk turistaparadicsom, ökológiailag az egyik legtisztább régió, az ön- és természetpusztítás tényeit ők sem tehetik semmissé. Legfeljebb elrejthetik, mint a szovjet érában a rakétasilókat, lőszerraktárakat, vegyszertárolókat. A pisztraházai tésztagyárat már a nagy szovjet mágia sem tudta láthatatlanná tenni. Még szerencse, hogy az építmény a birodalommal együtt rommá lett. Mozdítható részeit úgy hordták szét, mint ahogy annak idején a tarlókról gyűjtötték össze szorgos kezek a bőséggel ott maradt terményt.

Ez nem lopás, ez szorgalom – bizonygatta annak idején Hofi Géza. S mennyire igaza volt.

Kár, hogy a szlatinai sóbányát nem lehet hazavinni és egy kicsit megrenoválni. A gutiak, gátiak sem hordhatják szét a lövedékeket, pedig ügyes mesterek milyen szép emléktárgyakat készíthetnének belőlük, fellendítve ezzel a halódó népi kézművességet.

Szakemberek állítása szerint a természet-, környezetvédelem sokkal olcsóbb a rehabilitációnál, helyreállításnál. Ha például korszerű szeméttárolókat építenénk, később nem kellene százezreket költeni a tönkretett környezet gyógyítására. Már, ha egyáltalán lennének azok a százezrek, s azok a biztos gyógymódok.

A prospektusok a nárciszok völgyét kétszázvalahány hektárosként hirdetik. Jártam ott. Nincs az a fele sem. Viszont útközben többen mosták folyók, patakok partján autójukat, mint ahányan a nárciszmaradékban gyönyörködtek. Kövek közt csobog a víz, s fény csillan az olajfoltokon.

Állítólag már rég tudatosítottuk: amennyiben nem figyelünk környezetünkre, nem vigyázunk tisztaságára, a technikailag fejlettebb régiókban az embereket elborítja a szemét.

Szóval tudatosítottuk. Ezek szerint a tisztogatást szellemi környezetünkben kellene kezdeni.

Horváth Sándor