A szerbiai és romániai választások során – korábban nem látott mennyiségben – honfitársaink jelentős része nem a magyar pártokra adta szavazatát. Mindez Kárpátalján igencsak ismerős állapot. A 2006-os helyhatósági választásokon ugyanis az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) és a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) a magyar ajkú szavazópolgárok voksainak csak egy részét kapta meg.

Az okok vizsgálatakor nem lehet kritikaként felróni azt, hogy úgymond etnikai jellegű kérdésekkel (is) foglalkoznak – autonómia-formák, önálló egyetem, az anyanyelvi jogok bővítése. Illetve lehet, de nem szabad. Elvégre éppen e célból alakultak. Az elszakított régiókban az életminőség jelentős javítására komoly esélye csak az RMDSZ-nek és az MKP-nak volt, de esetükben se feledjük: a pénz a többségi nemzet kormányzó pártjai kezében volt és van.

Nem értek egyet azzal a kitétellel sem, hogy a választópolgárnak az etnikai párt és az európai perspektíva között kellett választania. Ezeket egyrészt nem szerencsés szembeállítani, másrészt az európai értékrendet, a kontinentális integráció szorgalmazását, a modernizáció támogatását nehezen lehet a magyarságszervezetektől elvitatni. (Emlékezzünk csak: Kárpátalján számos magyarlakta településre Gajdos István parlamenti képviselősége idején jutott el a vezetékes gáz. Mióta az UMDSZ elnöke nincs a parlamentben, megfeneklett a folyamat.)

Az elszavazás (kiábrándulás) mégis tény. Sokösszetevőjű, ijesztő valóság, amely szerintem a nemzeti kohézió gyengeségének az egyértelmű jele. E téren az egyik legsúlyosabb csapást a 2004. december 5-i magyarországi népszavazás jelentette, melyből az egyszerű ember azt a következtetést vonta le, hogy Magyarországnak nem kellünk. És e következtetésnek megvan a következménye: honfitársaink jelentős részének, bár magyarságukat nem tagadták meg, már nem olyan fontosak a közösségi ügyek. Az anyaországgal kapcsolatban és immár az elszakított régión belül sem.

A másik dolog az egész Kárpát-medencére jellemző, a hatalomvágy gerjesztette magyar–magyar marakodás. Ennek üzenete az egyszerű ember számára nyilvánvaló: politikusaink nem a nemzeti kérdésekkel, hanem saját ügyeikkel vannak elfoglalva. (Akik, lám, meglepődnek, ha a választások során a magyar szavazók ugyanezt teszik.)

És nem kerülhető meg a pénzkérdés sem. A rendszerváltás óta az elszakított régiókban komoly támogatási struktúrák épültek ki, és a pozícióba került embereknek egyszer csak lett vesztenivalójuk. Már nem a közösségi, hanem egyre inkább az egyéni érdek dominált. Már nem a magyarságért, hanem a magyarságból éltek, és egy idő után már nem volt mindegy, ki kezeli az anyaországi támogatásokat. Hogy konkrét példával is éljek: hiába végzi Kárpátalján kifogástalanul a KAMOT Jótékonysági Alapítvány az oktatási-nevelési támogatások lebonyolítását, vannak, akiknek nem ez, hanem az a fontos, hogy ők felügyeljék a kifizetéseket.

A magyar választópolgár pedig lényegében – anélkül, hogy észrevenné – azt teszi, amit a politikusaitól tanult. Persze: az egyén érvényesülése ellen semmi kifogásom, de szegény lesz az a világ, ahol csupa gazdag, de önző, másokra tekintettel nem lévő ember él. És szegény, lejtőn rohanó, széthulló, beolvadó lesz az ilyen nemzet is.

Tóth Viktor