Nemrég vidékünk legjelesebb borászaival látogathattam meg a Sopron környéki és burgenlandi pincéket, ahol kóstolgatás közben bizony nemcsak a borász, de az újságíró is sokat okulhatott.

Történt, hogy egyik délután kitikkadt csapatunk egy igen gusztusos és kellemes fertőbozi vinotékában – már ezt az elnevezést is furcsálltuk, hiszen mifelénk egyszerűen "korcsma" címszó alatt futnak az ilyen műintézmények – próbált testközelből ismerkedni a zöldtelínivel meg a kékfrankossal. A házigazda nagyon kedves vendéglátóként adomázva, a borvidék és pincéje történetével igyekezett kedvet csinálni nedűjéhez és ez sikerült is. Szó mi szó, nagy kópé és még nagyobb showman volt a gazduram, de ez már csak úton hazafelé derült ki, mikor egyik idegenvezetőnk, ki maga is a magyarországi agráriumban dolgozik, feltette a kérdést: nos, mit tanultak a kedves kárpátaljai gazdálkodók? Ugye jött az ötölés-hatolás, hogy lényegében semmi újat nem mondott a vendéglátónk, hiszen a beregi meg kígyósi szőlőlankák és borospincék hétpróbás öreg szakijai sem tegnap kezdtek sertepertélni a szőlő- és hordósorok között. Ekkor idegenvezetőnk elárulta, hogy mennyi is volt a pincelátogatás taksája, és egyszerre fény gyúlt a koponyákban. Mindent összevetve mintegy háromszor többe került a pincében elfogyasztott borocska, mintha a sarki szupermarketben vásároltuk volna meg. Szó mi szó, a "pincedumáért" kétszer annyit fizettünk, mint magáért a borért. Aki pedig most azt hiszi, hogy a gazda holmi szalonspiccre alapozva túlszámlázott, téved, hiszen egyrészt a felszolgált borok mennyisége igencsak szerény volt, másrészt a vinotéka árlistája teljesen nyilvános.

Na ezt kell megtanulnunk! – vonta le a konzekvenciát kalauzunk, és lássuk be, igaza volt. Hiába finomak ugyanis boraink, gyönyörűek hegyeink, izgalmasak váraink és múzeumaink, ha nem tudjuk mindezt jól menedzselni. Úgy, ahogy a fertőbozi vincellér tette borával.

Sallangokkal a legunalmasabb terméket vagy szolgáltatást is fel lehet cicomázni. Ha a fogyasztót sikerült meggyőzni arról, hogy ő most valójában nem is egy árut vásárolt meg, hanem egy életérzést, egy darabka történelmet, máris rózsásabb a helyzet. Egy szép mese, megspékelve némi vadromantikával szinte semmibe sem kerül, hiszen az anekdotákat nem kell kapálni. Megteremnek azok maguktól is, és az ügyes vendéglátó kezében legalább akkora profitot hoznak, mint a legnemesebb nagyberegi királyleányka.

Matúz István