Rovatunk mai vendége Rusznák György vállalkozó, a Váralja kávézó tulajdonosa.

– Mi vitte rá, hogy orosz filológusi diplomával vállalkozásba kezdjen?

– Nagyon is prózai okai voltak. Az egyetem elvégzését követően egy évig Alsóapsán a román tannyelvű iskola igazgató-tanára voltam. Az összevont osztályban oktattam, természetesen román nyelven. Annak ellenére, hogy a tananyagon kívül a legalapvetőbb dolgokra is nekem kellett okítanom a gyerekeket, nagyon szerettem a munkámat. Aztán jött az utasítás, hogy amennyiben nem lépek be a pártba, nem lehetek tovább az iskola vezetője. Ezzel véget is ért a pedagógiai pályám. Ezt követően több helyen dolgoztam, sok mindennel foglalkoztam. Jött a peresztrojka, s hogy tisztességesen el tudjam tartani a családomat, 1988-ban megnyitottam a kávézót. Abban az időben ez merész lépés volt, de az idő engem igazolt. Az idén húszéves a vállalkozásom. Szép ünnepségre készülünk.

– Hol sajátította el a román nyelvet?

– Vegyes családból származom. Édesapám magyar, édesanyám ukrán nemzetiségű volt, a nagynéném osztrák-német. A szüleim a háborút követően Középapsán ismerkedtek meg, ahol a lakosság túlnyomó többsége román nemzetiségű. Én ott születtem, s hamarabb tanultam meg románul, mint magyarul, az első osztályt is a román iskolában végeztem. Majd átköltöztünk Aknaszlatinára, ahol magyar környezetbe kerültem. Az egyetemi éveim alatt pedig Moszkvában olasz nyelvből is diplomát szereztem.

– Végül is milyen nemzetiségűnek vallja magát?

– Mindig is magyar voltam, az is maradok.

– A kávézója a fiatal magyar értelmiségiek, írók, művészek törzshelye lett...

– Valóban itt gyűltek össze a József Attila Irodalmi Stúdió tagjai, felolvasásokat tartottak, verselgettek, vagy csak egyszerűen beszélgettek. Lassan kialakult a művészkávézó jelleg, ami mind a mai napig megmaradt. Nálunk mindennap más és más csoport tart összejövetelt. Hol az extrém sportok szerelmesei, hol a kovácsmesterek, vagy a fiatal ukrán irodalmárok, festők adnak találkát egymásnak.

– A Váralja mini népművészeti múzeum. Ez hobbi vagy csak a véletlen műve?

– Tudatosan gyűjtöm a régi tárgyakat. Nemcsak itt, de az otthonomban is rengeteg van belőlük. Nem drága régiségeket gyűjtök, hanem a már feledésre ítélt paraszti munkaeszközöket, használati tárgyakat. Aki alaposan körülnéz, láthatja, hogy igazán spártai a berendezés, olyan, mint az életem.

– Melyik a kedvenc tárgya?

– Több is van. Talán az osztrák címert ábrázoló téglát, vagy a magyar utcanévtáblákat említeném.

– A felesége nem teszi szóvá, hogy felesleges dolgokra költi a pénzt?

– Nem, elfogadja és megérti az életfilozófiámat. Hogy a pénz az fontos, de nem minden.

– A kávézóba sok fura figura is betér...

– Ez így van. Én mindenkivel megtalálom a közös hangot, és türelmes is vagyok.

– Került már kilátástalannak látszó helyzetbe?

– Igen... Három gyerekkel maradtam özvegyen. Nem sokkal később súlyosan megbetegedtem. Az orvosok már lemondtak rólam. Az olaszországi barátaim segítségével jutottam ki Itáliába, ahol két hónapig kezeltek. Az ottani doktorok is kételkedtek a gyógyulásomban. Ez valóban nagyon nehéz időszaka volt az életemnek. Érdekes módon sosem gondoltam a halálra. A csodával határos módon meggyógyultam. Újra megnősültem, s nemsokára megszületett a kislányom, Zsófika is.

– Felépülése után más ember lett?

– Addig sem voltak káros szenvedélyeim, és templomba is jártam. Tehát ilyen értelemben nem volt min változtatnom. Az azonban tény, hogy azóta sok mindenhez másként állok hozzá, többre értékelem a családot, jobban megbecsülök olyan dolgokat, melyek az emberek többségének semmit sem jelentenek. Toleránsabb és megértőbb is lettem.

– Nagyapa és kisgyermekes apuka...

– Tizenegy éves az unokám, s négyéves a lányom. Néha összekeveredik bennem a nagyapa és az apuka, de azt hiszem, ez a szép az egészben...

– A nagy gyerekei szintén vállalkozók?

– A legidősebb fiam számítástechnikai szakember, a kisebbik és a nagylányom a vállalkozók buktatóktól sem mentes útját választotta, de nem mellettem dolgoznak. Én biztosan elnéző lennék velük, így viszont a jót és a rosszat is meg kell tapasztalniuk. Azért én titkon remélem, hogy majd a gyerekeim viszik tovább a művemet.

– Biztos a döntései helyességében?

– Gyorsan döntök, és általában helyesen. Csak nagyon ritkán tévedek.

– Szerencsés embernek tartja magát?

– Nyugodtan mondhatom, hogy igen. Hiszen meggyógyultam, szép családom van, és olyan munkahelyem, ahová nap mint nap örömmel jövök.

Varga Márta