Ausztrália sivatagos tartományait kutatva egy térképész 1873-ban kupolaszerű szikladombláncot fedezett fel. A legmélyebb hatást egy nagy vörös monolit tette rá, amelyet Ausztrália akkori miniszterelnökéről Ayers-sziklának nevezett el. Ám azt nem tudta, hogy a lenyugvó és felkelő nap színeiben pompázó bércnek az őslakók már adtak nevet: Uluru.

Amikor a nap hajnali sugarai szétfutnak az égen, az Uluru fényleni kezd. Feketéből sötét mályvaszínűvé változik, s körvonalai fokozatosan egyre élesebbek lesznek. Amikor a nap első sugarai rásütnek, a kövön a vörös és rózsaszín különféle árnyalatainak pazar orgiája tör ki, a színek elképesztő sebességgel kergetik egymást a felszínén. Üregeiből eltűnik a sötétség, s végül az egész szikla fürdik a sivatagi napfényben. A színek változása egész nap folytatódik, estére az egész színképet végigjárják az aranyos és rózsás vöröstől a karmazsinvörösig és a mély bíborig.

Az Uluru ugyanúgy Ausztrália szimbólumává vált, mint a sydneyi operaház. Ám a modern épülettel ellentétben a szikla az ország távoli múltját idézi.

Minden rés, hasadék, bemélyedés, göröngy és barázda jelentéssel bírt az őslakók számára. A vízfolt lent az egyik oldalon a mérges kígyó emberek vére volt, akiket egy híres "álomidőbeli" csatán győztek le. A lyukak egy simára kopott sziklatömbön egy rég meghalt ellenség szemei, egy másikon a kidudorodás az alvó ősapa orra. És ugyanígy rendeltetése volt minden barlangnak a sziklatalapzat körül.

A 348 méter magas és alapjánál kilenc kilométer kerületű Ulurut sokan a világ legnagyobb monolitjának tartják, pedig valójában egy jórészt lesüllyedt "hegy" csúcsa. A hegy becslések szerint hat kilométerre nyúlik a felszín alá. Mintegy ötszázötvenmillió évvel ezelőtt a szikla az Ausztrália közepét borító tenger alatt rejtőzött, de később az óceán visszahúzódott, és a földkéreg fokozatos mozgásai és felemelkedése a kőzetet az oldalára döntötték.

A szikla egyfajta vörös homokkőből, arkózából áll, amely nagy mennyiségű földpátot, valamint különféle vas-oxidokat tartalmaz. Ez az összetétel idézi elő a figyelemre méltó színváltozásokat, amelyek akkor jönnek létre, amikor az éjszakából hajnal, a hajnalból nappal és a nappalból alkonyat lesz. Sokan csupán azért látogatják meg az Ulurut, hogy megfigyelhessék rajta a különböző nap- és évszakokban megjelenő fényhatásokat. Esőben olyan, mintha folyékony ezüst vonná be. Felszíni hasadékaiból tomboló zuhatagok ömlenek alá, a szakadékos oldalain lezúduló vízesések pedig időszakos tavakká gyűlnek a környező sivatagi talajon.

Alaposabban megfigyelve a sziklát, szembeötlik felszínének formagazdagsága, az eső és a szél munkájának nyomai. Az erózió vájta barlangokat és állandó tavacskákat a bennszülöttek szent helyeknek tartják, akárcsak azokat a hasadékokat, repedéseket és barázdákat, amelyekben állati vagy emberi alakokat vélnek felfedezni.

A mitikus időben még képlékeny volt a Föld, s a kialakulás idejét élte. Félig ember, félig állat héroszok járták a világot, ösvényeket és utakat vágva utódaiknak a határtalan ausztrál sivatagon át. Esővízgödröket és a kiszáradt folyómedrekben vizet tartalmazó mélyedéseket hoztak létre s hagytak örökül. A kietlen vidékek bennszülötteinek élete attól függ, ismerik-e az álomidőbeli csapások mentén elhelyezkedő vízlelőhelyeket, ennek titkát dalok és rituális szertartások formájában apáik hagyományozták rájuk. Az "álomidő" kora azonban sokkal összetettebb ennél, varázsát a lelkük mélyén, az érzelmeikben maguk a bennszülöttek őrzik. A kívülálló csupán röpke bepillantást nyerhet a legendák és mesék szitaszövetébe.

Uluru távoli útjelző az "álomidő" korának ösvényein, amelyek behálózzák az egész kontinenst. Északi lejtője a nyúlkenguru emberek mitikus időbeli otthona volt, míg déli lejtőjét a szőnyegkígyó emberek lakták. A hegy közelében két nagy csata zajlott, melyek ma is élnek az őslakók dalaiban és szertartásaiban.

Az "álomidő"-ben délről a mérgeskígyó emberek kegyetlen törzse érkezett az Uluruhoz azzal a szándékkal, hogy elpusztítsák a szőnyegkígyó embereket. Bulari, a szőnyegkígyó földanya azonban szembeszállt velük. A halál és a betegség mérgező felhőjét lehelte rájuk és győzedelmeskedett a támadók felett. Néhány mérgeskígyó ember testét ma is őrzi az Uluru alakja. A túlélők visszamentek délre, hogy más kígyótörzseket támadjanak meg, ám ott is hasonló sorsra jutottak.

Az északi lejtőn élő nyúlkenguru embereknek is szembe kellett nézniük egy agresszív ellenséggel, a félelmetes ördög dingóval. Ez a fenevad egy ellenséges törzs dalaitól kelt életre, s mielőtt szabadjára engedték volna, vad gyűlöletet oltottak belé. A nyúlkenguruk hihetetlen ugróképességüknek köszönhetően tudtak egérutat nyerni. Kétségbeesett menekülésük során ejtett lábnyomaik ma is láthatók az Uluru lábánál lévő barlangrendszerben. Végül úgy menekültek meg, hogy az erőt adó totemet kitépték a fenevad szájából.

A dalokban és mesékben az Uluru testén lévő minden geofizikai alakzatnak jelentése van. A szikla egymásra rétegződésében az őslakók Kandju gyíkot látják, aki elveszett bumerángját keresi. Az északi oldalon van az a híres alakzat, melyet a bevándorlók Koponyának neveznek, mert a vízmosások mintázata emberi fejet formáz.

A szikla természetes vízgyűjtő. Talapzata körül tizenegy esővízgyűjtő gödör és lyuk található, amelyek éltető folyadékkal látják el az ott élő embereket, az odalátogató állatokat és a gyér növényzetet. A sziklák üregeit több helyen szentként tisztelt barlangfestmények díszítik; némelyek kizárólag csak nők, mások csak férfiak számára készültek. Egyik nem sem nézhet a másik barlangjának irányába, sőt akkor is el kell fordítaniuk a tekintetüket, ha tiltott helyeken haladnak át. Még 1978-ban is halállal fenyegettek meg egy európai asszonyt, mert a tilalom ellenére felkeresett egy nők számára tabu helyet. Az Ayers-szikla volt a helyszíne a nagy visszhangot kiváltó Azaria-ügynek is. A Chamberlain család azzal a panasszal fordult a bírósághoz, hogy egy dingó ellopta és megölte a csecsemőjüket. Nem derült ki, hogy a kisfiú halálának bármi köze lenne az őslakók legendáihoz, az esetet mindemellett a világ legkülönösebb "gyilkosságai" közt tartják számon.

A nyúlkenguruk területén lévő Mala barlangjába idegenek már nem juthatnak be, itt történik a helybeliek törzsi beavatása. A bennszülöttek szerint a sziklafolyosó különös jeleit és feliratait az ősi mitikus idő s az azt követő korok beavatottjai karcolták a falba. A fiúkat a barlang szájánál egy nagy, lapos kőre fektetik, s okkerrel befestik. E természetes asztal mellett egy szikla hever, egy mitikus időbeli ősapa alvó alakja. Mala barlangja az őslakók szemében a "boldogság helye", ahol a visszatérő hívek, azok a bennszülöttek, akik elutaztak, majd hazatértek, örömkönnyeket hullatnak, amikor felidézik beavatási szertartásukat.

KISZó-feldolgozás