A pénz a kezdetektől fogva fontos szerepet játszott a Vatikánban. Egy idő után már senki sem beszélt arról, hogy Krisztus egyházának egyik alappillére a szegénység lenne. A szentek éljenek szegényen, azért szentek. De a papok és főleg a főpapok nagyon is értékelték a pénz szerepét. A világi és egyházi hatalom összemosása rengeteg visszaélésre adott alkalmat. A hatalomgyakorlás eszközei semmiben sem különböztek más, világi államokétól.

III. István pápa a nyolcadik században – amikor igazából létrehozta az egyházi államot – elkezdte az egyházi állam vagyonának felhalmozását. A következő századokban rengeteg műkincs és aranypénz került a Vatikánba. Az egymást követő pápák részt vettek Róma átépítésében, felhúzták a Tiberis gátjait, és várfalakat, erődítményeket emeltek. Kevesen tudták, hogy lényegében két kincsestára van a pápai államnak.

Az egyik az, amelyből ez az állam élt, ahová az adók befolytak, és ahonnan kifolytak a különféle kiadásokra. De volt egy másik, egy kisebb is, amelynek a legtöbb főpap még a létezését sem sejtette.

Ez felfogható úgy is, mint egy sajátos összeesküvés, amely legalább 1200 éven keresztül működött úgy, hogy mindig a lehető legkevesebb ember tudott róla. A főpapok maroknyi csoportja, amely az egyházi állam titkait mindig is kezelte, rendületlenül gyűjtötte a kincseket.

A titkos kincstárat megbízható munkásokkal több ízben át kellett építtetni, mert már egyszerűen nem fért el benne a sok arany. Az első ilyen átépítésre 1213-ban, a másodikra 1567-ben került sor. Ez utóbbi esetben mégis kiszivárgott, milyen titkokkal terhes a Vatikán. A vatikáni kincstár évszázadokon át a föld alatt helyezkedett el. A Vaticanus dombján felépült a Szent Péter bazilika, a titkos kincstárat e falak mellett mélyítették le és építették fel. A titkot ismerő főpapok csoportja éjszakánként "alászállt". Mindössze négyen vagy öten voltak mindig. Ilyenkor el kellett falazniuk a meglévő bejáratokat, hogy az új részt a föld alatt hozzáépítő kőművesek ne vegyenek észre semmit, ne láthassák, hogy mekkora a már meglévő régi kincstár, se azt, hogy mennyi pénz van benne. Mert ebben nem műkincsek és ékszerek, nem arany- és ezüsttárgyak, drágakövek voltak, hanem a legkönnyebben tárolható arany: a pénz.

Ezt bármikor piacra lehetett dobni, bárhol "be lehetett vetni" mint titkos fegyvert. Hatalmas hordókban, sok emelet magasságban egymásra halmozott vasalt ládákban őrizték a soha nem romló, értékét nem vesztő aranyat. Voltak ott olyan ládák, amelyek már elkorhadtak az évszázadok alatt, bár a vatikáni titkos pincék sajátos mikroklímája ezt sokáig megakadályozza.

Napóleon rengeteg műkincset lovasított meg a Vatikánból, de a titkos kincstárat nem találta meg, pedig ismerte a szóbeszédet és kerestette is a lelőhelyét. A totálisan kifosztott egyházi állam azonban sebesen állt talpra anyagilag. A feltételezések szerint éppen a titkos kincstárak megnyitása által. Amikor a nemzetközi szakértők közelebbről megnézték a banki és államháztartási iratokat, kiderült: valahonnan folyamatos és egyre erősödő pénz csörgedezik be. Ugyanakkor a világpiacon – az éremgyűjtők a megmondhatói – rengeteg régi aranypénz tűnt fel. Ismeretlen forrásból eredtek, csak annyi volt bennük a közös, hogy bárhol is bukkantak fel Párizsban, Londonban, New Yorkban, Bangkokban, Tokióban, oda mindig Rómából érkeztek...

A Szent Péter bazilikától alig kétszáz méterre, északra és nyugatra a föld mélye minden bizonnyal soha nem látott kincseket rejt. Annyit, amennyit az emberi történelem folyamán még soha nem gyűjtöttek össze egyetlen helyen.