Sokat cikkeztünk a sporttörténelmi, a közelmúltban Munkácson rendezett Lékó–Ivancsuk 12 játszmás rapid sakktorna kulisszáiról. Ezúttal, egyfajta lezárásként, a két sakkzsenivel készült exkluzív interjúnkat ajánljuk sportkedvelő olvasóink figyelmébe.

Míg Lékó Pétert vártuk, addig felesége, Lékóné Petroszjan Szófia lapunknak elmondta: bár nem volt sok szabadidejük, azért sétáltak a városban, nagyon tetszett nekik minden. Igaz, a játék sok időt elvett, de ezzel együtt is nagyon jól érezték itt magukat. Arra a kérdésünkre, hogyan készült férje a mérkőzésekre, kifejtette: nem volt semmi szokatlan, a partik előtt elvonult gondolkodni. Közben a zárónapi küzdelmek végeztével csatlakozik a beszélgetéshez Lékó Péter is:

– Most már elárulhatom, nem erre számítottam, nagyon meglepett Ivancsuk felkészültsége. Magas színvonalú volt a mérkőzés, nagyon erős ellenféllel álltam szemben, úgy játszott, mintha élete mérkőzése lenne. Bár ez egy show-nak ígérkezett, mégis vérre menő harc lett belőle. A végjáték a szerencsén múlott. Legutóbb, az odesszai Világkupán nekem sikerült nyernem egy ilyen villámjátékot, most Vaszilnak jött ki jobban a lépés. Az ellenfelem védelme olyan erős volt, mint a munkácsi vár ostrománál. Ilyen ellenféllel én nap mint nap szívesen játszom. Jövőre biztos lesz visszavágó, és ahogy ígértem a főszervezőnek, eljövök, hogy ismét összecsapjunk.

– Mivel töltötte a szabadidejét?

– Az első napon, még a játszmák előtt megtekintettük a Rákócziak sasfészkét. Fantasztikus élmény volt. Részben ezért is jöttem, régi vágyam volt megnézni ezt a történelmi várat.

– A sakk jó memóriát igénylő sportág, nálad hogy működik ez?

– Tizenhárom évesen pontosan emlékeztem a legtöbb partira, amit nyolcéves korom óta játszottam. Később ezeket kiszórtam az emlékezetemből, mint nem fontos információkat. Az agynak szelektálnia kell, ha más prioritást fedezünk fel. Ezt a selejtezést én folyamatosan végzem, igaz, automatikusan, azaz tudat alatt zajlik ez a folyamat. Mindig csinálok egy kis helyet – mondja mosolyogva.

– Tizenegy évesen jelentetted ki, hogy világbajnok akarsz lenni. Most mit gondolsz erről?

– Elég vad dolog volt. De mit tudhatott erről egy kiskamasz, aki eltökéltsége és addigi eredményei révén komolyan vette önmagát, de azért még nagyon messze volt a csúcstól.

– Hogyan osztod be az idődet?

– Nem ismerek üres járatot. Ha engem Kaszparov, Anand vagy Kramnyik vár az asztalnál, akkor kötelességem ugyanolyan figyelemmel készülnöm, ahogy ők is teszik – érvel.

Arra a kérdésre, hogy van-e példaképe, nem ad egyértelmű választ. Helyette egy meghatározó élményről beszél. 1987-ben Szabadkán rendeztek egy zónaközi versenyt Tall, Short, Sax Gyula, Ribli Zoltán és nagyon sok klasszis sakkozó részvételével. "Ez a torna nagy lökést adott ahhoz, hogy eljussak idáig, a magam választotta úton. Ott és akkor éltem át először élőben a játék fantasztikus szépségét" – emlékezik Péter.

* * *

Vaszil Ivancsukkal és nejével a színház előterében futunk össze, bár először nem érti, hogyan is van. Ukrán lap magyar munkatársa, vagy magyar újság ukrán riportere faggatja... Markában a kupával elárulja: nem először jár Kárpátalján, bár régen nem volt a vidéken, de ennek ellenére jó emlékei fűződnek hozzá. 1985-ben itt teljesítette a mesteri szintet. Megsúgja, szívesen jön majd a jövőben is.

– Mondana két mondatot Péterről?

– Nehéz ellenfélnek bizonyult, a partik alatt sok borsot tört az orrom alá, közel volt ahhoz, hogy megnyerje a meccset, de nekem jött ki jobban a lépés és talán több szerencsém is volt.

– Mondhatjuk, hogy ez reváns volt Odesszáért?

– Nem gondoltam erre, arra a filozófiai következtetésre jutottam, hogy a jó sakkozónak az átlagnál jobb emlékezőtehetségre van szüksége, de a jó játékosnak ugyanannyira fontos a felejtés tudása. Ezért nem emlékeztem, nem akartam emlékezni, mivel többet ártana, mint segítene. Mindig a következő partin törtem a fejem, hogyan támadjak, vagy hogyan védekezzek ellene. Összejött. Nyertem!

Szabó Sándor