Még alig vannak látható jelek, de már most, jóformán az első lépés megtételekor, azaz, amikor néhány napja eldöntetett, hogy Csap mellett megépül Kárpátalja (és egyben Ukrajna) első bioetanol-gyára, előre sejthető, hogy a jövő évtől új korszak kezdődik a régió mezőgazdasági termelésében. Hiszen alaptétel: azt kell termeszteni, amire szükség van, ami eladható. A bioüzemanyag-biznisz beindulásával feltételezhetően számos kisebb és nagyobb növénytermesztő agrárvállalkozás belső szerkezetváltást hajt majd végre, míg mások a biodízelt és -etanolt gyártó cégek belépésével – hiszen az agrártárca elképzelései szerint rövid időn belül nem kevesebb mint tíz hasonszőrű vállalat épül meg az országban – jobb működési és értékesítési lehetőséghez juthatnak.

Látva a nyugat-európai változásokat, az agrártárca egyik embere már öt évvel ezelőtt a bioüzemanyag-előállítás felfuttatásáról szónokolt. Csak kevesen figyeltek fel rá és még többen mosolyogták meg. Az akkor ismertetett elképzelés nemcsak a feltételek, sokkal inkább az ehhez kötődő ismeretanyag hiányában maradt asztalfiókban. Sem a szabályozási, sem a támogatási, sem pedig a felhasználási háttér nem volt adott a kivitelezéséhez.

Más a helyzet ma, amikor az Európai Unió és tagországai beruházóinak segítségével, különböző források felhasználásával – ide tartozik egyébként az Ukrán Agrárszövetség ígérete is – a kidolgozott projekteket be lehet indítani és végre is lehet hajtani. A hozzánk érkező hírek szerint az uniós befektetők kapva kapnak az ukrán alkalmakon, mert ők már nemcsak érzik a lehetőséget, de tudják, hogy anyagilag jövedelmező komoly bioüzemanyag-ipari beruházásokba kezdenek.

Már most valószínűsíthető, hogy a bioprogrammal elsősorban a kukorica- és repcetermelő vállalkozások járnak majd jól, illetve azok, akik élnek a lehetőséggel és ezeknek a mezőgazdasági kultúráknak a termesztésére térnek át, de szakértői vélemények szerint a jövőben esetleg más növények felhasználása is szóba jöhet. Viszont az már most biztosra vehető, hogy agrárirányítási szinten koordinációra lesz szükség ahhoz, hogy a megépülő feldolgozók alapanyagigénye ne haladja meg a termelési kapacitásokat, azaz a helyi termelők mindenképpen a szükségletnek megfelelő mennyiséget biztosítsák.

Van azonban egy eddig még kevés publicitást kapott hátulütője a dolognak. Az ukrán agrártárca a közelmúltban már többször deklarálta, hogy a befektetési szándékokat össze kívánja hangolni a regionális növénytermesztési lehetőségekkel. Ezzel azonban nem nyugtatta meg az állattartókat. A feszültséget az okozza, hogy a mögöttünk lévő jó néhány évben az állattenyésztő vállalkozásokat a szűkülő piac és a jövedelmezőség keményen megviselte, most pedig – újabb "csapásként" – kigazdálkodhatatlan takarmányár-robbanástól tartanak, éppen a biobiznisz színpadra lépése miatt.

Most már ezek egyensúlyára is oda kell majd figyelni. Hogy is mondják? A kecske meg a káposzta? És a kukorica-repce?

Nigriny Szabolcs