62 éve ért véget Európában a második világégés, egy olyan háború, melyben a győztes több katonát vesztett, mint a vesztes. Az elesettek sírhantján virágok nőttek...

Kárpátalja is emlékezett. A megyeszékhely sírkertjében, a háború hőseinek örök nyugvóhelyein tegnap ismét százak és százak rótták le kegyeletüket. A világégés napjait átélő veteránok tucatjai is ott gyülekeztek, ki fiatalosan-büszkén, mások botra, rokonra támaszkodva. Mellükön érdemrendek sokasága...

– Ne számold a kitüntetéseimet, kedves fiatal barátom – kötelezi le első mondatával a nem éppen tinédzser-korú krónikást Mikola Ihosin. – Mi sem azt számoltuk annak idején, hanem az embert, hogy hányan maradtunk még életben. 17 éves voltam... Bejártam Európát, Budapestet, Prágát, Berlint, láttam a Dunát, a Vltavát, az Elbát... Nem turistaként, de örülök, hogy a maiak már emígy tehetik és nem lánctalpasokkal. 70 bevetés, 18 kitüntetés... ennyi a végeredmény. Hogy mit takar, hosszú lenne elmesélnem.

Bármily hihetetlen, '45 tavaszán egyes kárpátaljai alakulatok még Ausztria területén is folytatták a kilátástalan harcot. A III. hegyivadász pótzászlóalj – amelyben kárpátaljai honvédek szolgáltak – például Linc alatt adta meg magát.

– Amikor '44 szeptemberében a Tordai hasadék védelme alatt orosz aknaszilánkot kaptam – emlékezik vissza Papp Bertalan, az alakulat egykori szakaszvezetője –, a pápai sebesültkórházba kerültem és bizony '45 kora tavaszáig tartott a felgyógyulásom. Ekkor már az ország egész a Balatonig elveszett, ám Szálasiék nem fogták fel, hogy mindennek vége. Leventékből toborzott pótkeretet osztottak a zászlóaljamhoz, engem pedig szakaszvezető tisztesnek neveztek ki a fiatal legények közé. Áprilisban – utóvédharcok közepette – mi voltunk az egyik utolsó magyar alakulat, amelyik szervezett kötelékben Somorjánál átlépte a magyar–osztrák határt. Május első napjaiban Linc közelében egy Duna-parti erdőben húztuk meg magunkat. Nehézfegyverzetünk és gépjárműveink már rég odavesztek, a legénység – köztük én is – úgy döntött, hogy megadjuk magunkat. Ezzel a tiszti kar is egyetértett, a kérdés már csak az volt, hogy kinek. Ekkor befutott a táborhelyünkre néhány német kétéltű, amin orosz katonák ültek és azt kiabálták, hogy vége a háborúnak. Közülünk szerencsére sokan jól beszéltek csehül meg ruszinul, hamar szót értettünk az oroszokkal, akik elmondták, hogy Berlin elesett és a háborúnak vége. Csak azon csodálkoztak, hogy miféle csodabogarak ezek a magyar hegyivadász-egyenruhás katonák Ausztriában, akik csehül meg valami ukrán dialektusban beszélnek. Amikor megtudták, hogy kárpátaljaiak vagyunk, kacagva mondogatták, hogy "domoj, domoj", de az még egy kicsit odébb volt...

Matúz István, Nigriny Szabolcs