Sokszor és nagyon sokan próbálták már megfejteni a nagy titkot: vajon az emberi géneket a természet kódolta olyanná, amilyenek, vagy valami titokzatos és örökölt "nyavalya" az, amely szerint az ember annyira nyughatatlan, hogy mindig másutt keresi a boldogságot, nem pedig ott, ahol az éppen a legkézenfekvőbb lenne. A hűség és hűtlenség évezredek óta létező, s mindmáig rejtélyek övezte emberi tulajdonság.

A tudósok többsége nem ember-, hanem – Pavlov után szabadon –állatkísérletekkel igyekszik választ találni a nagy dilemmára. Egy ilyen kísérletsorozat eredményeként megdőlt az a néhány évvel ezelőtt nagy érdeklődést kiváltó tudományos tézis, hogy az állatokban izolálható a monogám párkapcsolatért felelős gén, amelyet poligám állatokba beültetve előhívhatóvá és magyarázhatóvá válik a hűséges, illetve csapodár viselkedés.

A berni egyetemen végzett kísérletek során két amerikai pocokfajt, a híresen poligámnak ismert réti pocok (microtus pennsylvanicus), valamint az éveken át egyetlen egyeddel párkapcsolatban élő préri pocok (microtus ochrogaster) agyának szerkezetét vizsgálták.

A kutatócsoport megállapította, hogy a két faj közötti eltérő párkapcsolati viselkedést egyetlen hormon, az úgynevezett vazoperisszin receptorainak agyi örömközpontban található száma és elhelyezkedése befolyásolja. Az említett receptorok fejlődőséért felelős génnek ugyanis eltérő variációit találták a réti és a préri pockok esetében. A kísérletek során a hűséges, monogám pocokfajra jellemző génvariációkat a poligám faj egyedeinek agyába juttatva, az addig csapodár pocokhímek jóval erősebb kötődést mutattak párjuk iránt, amivel a tudósok igazolva látták, hogy a hűséges és az ellenkező magatartásért is egyetlen gén a felelős.

A tudósok kísérleteik igazolására több európai pocokfaj DNS-ét is megvizsgálták. Az eredménytől maguknak a kísérletező kutatóknak is leesett az álluk. Egyetlen többnejű pocokfaj kivételével, a kísérletben részt vevő minden állatról kiderült, hogy eredetileg, akárcsak az ember, hűséges génvariációval rendelkezik. Ez az úgynevezett hűséggén az ő esetükben azonban korántsem jelent stabil párkapcsolatot, mert mindegyikük, a rágcsálókra egyébként jellemző, úgynevezett promiszkuis viselkedést mutat. Ezek szerint a hűséggénnek hitt variáció önmagában biztosan nem szabályozója a pockok párkapcsolati viselkedésének, s így az emberi ösztönöket sem magyarázza.

Bebizonyosodott tehát, hogy a rágcsálók számára ökológiailag előnyös, sok utódot és gyors alkalmazkodást jelentő poligám viselkedésnek – mint azt a több évtizedes magatartás-genetikai kutatások alapján régóta feltételezték – jóval összetettebb biológiai háttere van. Az állati ösztön és az emberi ész között óriási a genetikai különbség. A kutatócsoport véleménye szerint továbbra sem ringathatjuk magunkat abban a kellemes hitben, hogy hűtlenkedő társunk – itt természetesen nemcsak a férjekről, de a feleségekről is szó van – esetlegesen egyetlen géninjekció hatására megváltozik ebben az értelemben.