Olyan morcos a kedved. Álmosan nézel a tükörbe és a borotvapenge sem kaparja le arcodról a komorságot. Borongós, szeles az idő. Csüng az eső lába. Nem jön a busz, pocsolyába lépsz és bemerül a cipőd, a szél kifordítja az ernyődet... Szóval minden együtt van egy pocsék naphoz.

Aztán egy varázsütésre megváltozik minden. Elég megpillantani Őt, az imádott Nőt és tovaröppen a rosszkedv, a komorság. Káprázatos csillagocskákat szór a világ legszebb szempárja és kigyúlnak a fények, nap ragyog be az ablakon. Pajkos szélroham kócolja tincseit, vérbő ajkán szirmot bont egy mosoly és ettől a lélek is megtelik tavasszal. Fehér fogain patakként indulnak csobogásnak a szavak, s mint a legüdítőbb zene töltik ki a világ űrjét. Meseszép és lélekemelő, ahogy jár-kel, teszi a dolgát és bearanyozza a napunkat Ő, a Nő.

Tavasz van, gyönyörű! De a tavasz a legcudarabb időben is képes tombolni, mert az örök Annák, kékszemű Máriák, szöszi Évák, csacsogó Erikák és kedves Anikók, Emmák, Líviák, Mariannák itt vannak velünk. Mivé is lennénk nélkülük? Milyen komor, szürke, fagyos és élettelen lenne a világ, ha hiányozna belőle fénytekintetük, rózsaszirom-mosolyuk, dallamkacajuk, szerelemfakasztó bájuk.

És nem azért születnek e gondolatok, mert ma Nőnap van, s ilyenkor illik szépeket mondani Nekik. Nem az alkalom diktálja az ünnepélyes szavakat. Nem a tetszelgés szándéka fogja a mondatokat író kezet. A köszönet, a hála, a szál virág, az ünnepélyesség az év minden napján megilleti Őt, az örök, titokzatos és csodálatos Nőt, mert mindig itt van velünk és megszépíti, felvidítja, tartalmassá varázsolja egyébként sivár férfiúi életünket...

Balogh Csaba