2006. október 21., szombat Országos közéleti lap II. évfolyam, 163. (225.) szám
Hirdessen Ukrajna egyetlen országos magyar lapjában
CímlapHírekMagunkrólLinkekHirdetésArchívum Főszerkesztő
Forradalmi visszapillantás fél évszázad múltán

Néhány évvel ezelőtt kezembe került egy újságcikk, amelyben a kárpátaljai, nagyszőlősi Illés József elmondja az '56-os forradalommal kapcsolatos történetét, meghurcoltatását.

1956-ban én iskolás voltam Ungváron, és a barátaimmal figyelemmel követtük az 56-os magyarországi eseményeket. Hallottunk néhány kárpátaljai megmozdulásról is, pl. a nagyszőlősi iskolásokról, de a részletekről, a résztvevőkről, valamint a további sorsukról nem tudtunk semmit. Sokáig még beszélni is veszélyes volt erről. Az említett cikkben olvastam róluk először és örültem, hogy végre megtudhattam a nevüket is: Illés József, Varga János, Kovács Zoltán, Milován Sándor, Dudás István. Elképesztő zsarnoki uralom alatt a magyar forradalom mellé álltak, nem féltek! Merész fellépésükért, tetteikért minden elismerést megérdemelnek. Sajnos lebuktak. Még szabadulásuk után is évtizedekre meg volt pecsételve a sorsuk, politikai priusszal a szülőföldjükön másodrendű emberként éltek... Az újságcikk arra inspirált, hogy én is elmondjam a mi 56-os történetünket, mit éltünk át annak idején egy másik kárpátaljai városban – Ungváron.

Lélegzetvisszafojtva hallgattuk a rádióban a magyarországi híreket az 56-os forradalomról. Nagy volt az öröm, és reménykedtünk... A városban már megjelentek a bőrkabátos magyarországi ávósok... Úgy tudtuk, hogy Kádár is Ungvár közelében bujkál, a "Hruscsov dácsá"-n. Már úgy látszott, hogy győz a magyar szabadságharc... De jött november 4. Már éjfél után, amikor elidultak a katonai alakulatok, s a tankok dübörgésétől felébredt a város, sejtettük, hogy nagy baj van. A Szabad Magyar Rádiót hallgatta a családunk, hajnalban elhangzott a tragikus hír. Megrökönyödve hallgattuk a kétségbeejtő segélykiáltást ... Akkor már tudtuk, hogy az 56-os szabadságharc sorsa meg van pecsételve. Nincs az az erő, amely meg tudná állítani a megszállókat, Nyugatnak meg nem voltunk fontosak...

Hamarosan beindult a propagandagépezet, de az ellenforradalomról szóló meséknek mi persze nem dőltünk be. A kárpátaljaiak túlnyomó többsége (magyarok, ruszinok) tudta, hogy Magyarországon forradalom volt. Évtizedekkel később számomra szinte komikusnak tűnt a magyar politikai életben az a jelenet, amikor Pozsgai Imre és társai hosszadalmas tanulmányozás után kénytelenek voltak beismerni, hogy 1956-ban mégis forradalom volt. Mi, ungvári srácok, ezt már középiskolás korunkban tudtuk...

Úgy emlékszem, november 4-én Ungváron gyakorlatilag bevezették a statáriumot, az utcákon fegyveres katonák járőröztek, de sok volt a felfegyverzett civil is. Még a 3-4 fős csoportokat is rögtön feloszlatták. Elkeseredés és félelem uralkodott a városban. Közben eljött az a nap – november 7 –, amikor a szovjet rendszer egyik legnagyobb ünnepét tartotta. Mindig nagy volt a felhajtás, így 1956-ban is.

Természetesen semmi kedvünk nem volt hozzá, de az iskolások jelenléte szigorúan kötelező volt. Mégis törtük a fejünket, hogyan lehetne az ünnepüket egy kicsit elrontani... Az 1956-os felvonulás a szokottnál jóval szerényebbre sikerült. A felvonulók az Ung partján masíroztak, az utca két oldalán felfegyverzett emberekből álló folyosón keresztül. A több ezres kolonna élén mindig az iskolások meneteltek, és akkor úgy adódott, hogy a mi, 1-es számú iskolánk nyitotta a felvonulást. Több pártvezér óriási fényképét adták a kezünkbe... Közvetlenül indulás előtt osztálytársaimmal, barátaimmal – Dankulinecz Lacival, Bródy Bandival, Majoros Lajossal, Neverkla Jenővel, Tóth Janival, és néhány ruszin osztálytársunkkal (Milyovics M., Kucik M., Jankesz M.) rávettük a többieket, hogy a tribün előtt ne hurrázzanak. Nem volt nehéz meggyőzni őket... Végigmasíroztunk az Ung partján, a Galagón, és kiértünk a proletárforradalom atyja nevét viselő térre. Itt egy nagy emelvényen helyezkedtek el a pártfunkcionáriusok, és amikor odaértünk, hangerősítők segítségével elhangzottak a szokásos, a pártot és a rendszert éltető zagyvaságok. Tőlünk elvárták, hogy erre háromszoros hurrával válaszoljunk. Nagy volt a meglepetés, amikor a válaszunk elmaradt és helyette zord, megvető arcokat láttak. A jelszavakat megismételték, de ismét csak csend volt a válasz. Harmadszor is próbálkoztak, és ekkor valaki a 12 évesek közül nem tudta elviselni a nagy feszültséget, és magas hangon elkiabálta a hurrát, ami olyan komikus volt, hogy kitört a kacaj. Elégedetten láttuk, hogy sikerült kínos helyzetbe hozni a pártvezéreket. Amikor tovább haladtunk, a hangosbemondón hallhattuk, amint az egyik szervező magyarázkodott a "nagykutyáknak", hogy valószínűleg nem gyakoroltunk, ezért történt ez. Utánunk sorban következtek a többi ungvári ukrán, orosz és magyar iskolák menetoszlopai, és amire már mi sem számítottunk – szolidaritásból ők sem hurráztak! Sikerült a kis ünneprontó akciónk! Ráadásként, visszatérve az iskola elé, néhány "szentképet" is összezúztunk...

Ezek után az iskolánk keletről jött kommunista vezetősége tombolt. A tornatanárunk, aki felelős volt a felvonulásért, nyíltan ellenforradalmároknak nevezett minket, megtorlásokkal fenyegetett. Próbálták kideríteni, ki volt a szervező, de nem sikerült. Betiltották az iskolai ünnepi rendezvényeket...

Kárpátalján akkor nagy volt a rokonszenv a magyar forradalom iránt, s nemcsak a magyar lakosság részéről. Sok ruszin iskolatársunk, sőt, több keletről jött ukrán és orosz is szimpatizált a magyar forradalommal. Az egyik Kelet-Ukrajnából jött tanárnőnk később titokban elmondta nekünk, hogy mindig együttérzett velünk, ami mondanom se kell, nagyon jólesett...

A forradalom leverése után Barcsay Tibor, Dankulinecz Laci, Bródy Bandi, Majoros Lajos, Choma Józsi barátaimmal titokban gyakran összehajoltunk, azon tanakodtunk, hogy mit tegyünk. Szervezkedtünk, az iskola falain megjelentek a forradalmat éltető szövegek... De volt egy komolyabb akciónk is.

Choma Józsiék pincéjében sikerült berendezni egy kis régi, egyszerű nyomdát. Ott készítettünk néhány szovjetellenes röplapot, ezeket ki is ragasztottuk az ungvári várban és környékén (mindnyájan a vár közelében laktunk). Az egyik a vár udvarában lévő Hercules szobrára került. Ez már komoly kihívást jelentett a hatóságnak, megindult a nyomozás. Rövidesen megtudtuk, hogy gyanúsítanak és figyelnek minket. Még jól emlékeztünk arra az esetre, amikor a mi környékünkön a szovjetek letartóztattak egy 15-16 éves fiúkból álló csoportot (Csurgovics Sándor, Kijovics Elek és társai) állítólagos rendszerellenes szervezkedés ürügyén. Ők csak több éves börtön után térhettek haza... Úgy döntöttünk, hogy leállítjuk a további akciókat.

Nem lettünk mártírok, se hősök, de az 56-os események évtizedekre meghatározták politikai nézetünket. A mai napig egy kicsit büszkék vagyunk, hogy mi, ungvári iskolások, úgy mint Illés és társai Ugocsában, lélekben a forradalom színhelyén, oldalán voltunk.

Fodor István

Gödöllő

Minden jog fenntartva © 2006 Kárpáti Igaz Szó