Egy csipetnyi instrumentális rock, egy csöpp jazzes improvizáció és egy morzsányi szomorkás blues – ez a koktél Vodku v Glotku módra.

Valamikor réges-rég egy nem is olyan távoli országban – ahol akkoriban éppen a "Tovariscsi konyec" és a "Ruszkik haza" volt a jelszó – néhány lázadó fiatal elhatározta, hogy zenekart alapít. Nem voltak ezzel egyedül, hiszen sok évnyi cenzúra után a demokrácia friss televényén úgy szaporodtak ebben az országban a lázadó zenekarok, mint a gomba eső után. Valami azonban egyedivé tette őket. Szakítottak a hagyományos rock- és jazzbandák anglomániájával és elhatározták, hogy megmutatják a világnak, milyen a kelet-európai népzene orosz nyelven, rockosítva. Már nevük is provokációként hatott, hiszen Vodku v Glotku-nak (Vodkát a nyelőcsőbe) nevezték magukat. A társadalom, amely addig a "baráti orosz népben" csak az idegen zsarnokot látta, megdöbbenve értetlenkedett. Amikor azonban ezek a fiatalok dalaikkal kaput nyitottak az orosz ember lelkére, sokan megértették, hogy az orosz nyelv és kultúra nemcsak a középiskolai biflázásokból és a lánctalpak csikorgásából áll. Oda tartoznak a falusi szegények és városi vagányok ajkain született dalok, amelyek szerelmespárokat zakatolva elválasztó hét-negyvenes vonatról, vagy Ványa bácsi cseresznyéskertjéről szólnak. A közelmúltban a Kárpátaljai Könnyűzenei és Képzőművészeti Fesztiválon is felléptek, ahol Bata István zenekarvezető mesélt a vodkás formációról.

– Peresztrojkán innen, rendszerváltáson túl gondolt egy nagyot néhány budapesti orosz szakos egyetemista – mesélte a zenekarvezető – és létrehozta a Vodku v Glotku ősét. Megszületett egy zenei koncepció, amely azt célozta, hogy próbáljuk meg a szép és gyakran szívbemarkoló orosz dalokat a mai, igényes zenehallgató számára fogyasztható formába önteni. Ezt az időszakot úgy jellemezhetném, hogy elindultunk a népzene felől a jazz, a blues és a rock irányába, de sose értünk oda.

– Miért?

– Mert 2000 és 2002 között két ős-vodkás kivételével kicserélődött a csapat. Új személyiségek és új irányvonalak jelentek meg a felálláson belül. Repertoárunkban feltűnt a balkáni és a zsidó klezmer-hangzás, majd bolgár, albán vagy éppen jiddis nyelvű dalokat is átgyúrtunk vodka-módra. Jelenleg hat főből áll a csapat és nyugodtan kijelenthetem, hogy mindannyian valami mást tudtunk belevinni a zenekar egyedi stílusába.

– Magyarhonban nem lepődnek meg a hallgatók, ha megjelentek a színpadon, majd hirtelen oroszul vagy éppen albánul hangzik el egy nóta?

– Nem, mert már ismerik, sőt – hadd legyek egy kicsit nagyképű – elismerik a zenekart. Hallgatóink tudják, hogy mi a világzene közép-európai és balkáni szegmensét dolgozzuk fel a magunk módján.

– Mindez mit jelent?

– A klasszikus népdalokat és a városi csibésznótákat egy csipetnyi instrumentális rockkal, egy csöpp jazzes improvizációval és egy morzsányi szomorkás blues-zal bolondítjuk meg, majd az egészet élő – nem play back – előadásban tálaljuk. Eddig sokaknak ízlett a koktélunk és remélem, egyre többen lesznek, akik megszeretik.

– Annak idején nem botránkoztak meg azon, hogy felvállaltátok az orosz nyelvű előadást?

– Eleinte kicsit furcsállták, de aztán a magyar társadalom belátta, hogy nem szabad összekeverni a politikát és a könnyűzenét. Mi nem egy eszmerendszert, hanem szomszédainkat akartuk megszerettetni. Nincs nehéz dolgunk, hiszen az oroszok, bolgárok, zsidók vagy albánok épp olyanok, mint mi. Egyszerűen emberek.

– Hol szoktatok fellépni?

– A július–augusztusi fesztiválszezon alatt felléptünk Bécsben, Ulmban a Duna Fesztiválon, Szlovákiában a Világzenei Fesztiválon, de turnéztunk már Mexikóban és tavaly jártunk Szerbiában egy bizonyos Kishegyes nevezetű településen, amely falut a Megasztár-győztes Rúzsa Magdolna révén ismerte meg a világ, mostanra pedig Kárpátalján is debütáltunk, ahol első alkalommal játszhattunk az orosz nyelvet anyanyelvi vagy majdnem anyanyelvi szinten bíróknak.

Matúz István