Kerek jubileumot méltat ezekben a napokban a megyei egészségügyi főosztály főbelgyógyásza, a Kárpátaljai Magyar Egészségügyi Dolgozók Társaságának tagja, Ukrajna érdemes egészségügyi dolgozója, az Ukrán Orvostudományi Akadémia Sztrazseszkij-érmének kitüntetettje, dr. Ljáh László. Ebből az alkalomból beszélgettünk vele szakmáról, magánéletről...

– Milyen érzések, gondolatok járják át a doktor urat a hatodik X küszöbén?

– Kettős érzés munkál bennem. Egyfelől, az állami közalkalmazottakról szóló törvénynek megfelelően meg kell válnom főbelgyógyászi beosztásomtól, ami 22 év után nem könnyű. Másrészt, bár tudom, hogy a kor nem érdem, hanem állapot, örülök neki, hogy megérhettem a hatvanadik születésnapomat.

– 32 év az egészségügyben. Hogyan kezdődött? Annak idején miért döntött emellett a gyakran hálátlan, nehéz, de igen nemes hivatás mellett?

– Édesanyám és nagymamám nagyon sokat betegeskedett. Arra gondoltam, ha kitanulom a gyógyítás mesterségét, segíteni tudok szenvedéseiken. 1961-ben felvettek a Beregszászi Egészségügyi Szakiskolába. Elvégzése után két év katonai szolgálat következett. Hazatérve sikeresen felvételiztem az Ungvári Állami Egyetemre, amit 1974-ben fejeztem be.

– A belgyógyászat sokak szerint az orvoslás egyik legösszetettebb, egyben legnehezebb szakága is. Miért éppen erre esett a választása?

– Soha nem vonzott a sebészasztal, nem mintha irtóznék a vértől. Valahogy ez állt közelebb a szívemhez. Tény, hogy míg például a fogorvos csak fogakkal foglalkozik, egy sebész fél óra alatt végez egy vakbéllel, a belgyógyásznak valamennyi kísérő, fertőző betegséggel is meg kell küzdenie egy-egy kór gyógyítása során. Egy szívbetegség, egy bélfekély kezelése hosszadalmas feladat és mindenkinél más-más módon érhető el a javulás. Nincs két egyforma eset, két egyforma reakció, ezért az orvosnak nem az a dolga, hogy a betegséget, hanem az, hogy a beteget kezelje. Jelenleg a lakosság 70%-a szenved belgyógyászati jellegű bajokban.

– Talán önök azok, akik a beteg testén kívül a lelkével is a legtöbbet foglalkoznak.

– Enélkül nem megy. Van a beteg, a betegség és az orvos. Ha a beteg az orvossal van, akkor leküzdik a kórt, de ha "beleül" a betegségbe, a kívánt eredmény is elmarad. Ebben rejlik az orvos pszichológusi mivolta, hogy erről meggyőzze páciensét.

– Ha gyorsmérleget kellene készíteni a szakma helyzetéről, melyek az ukrán egészségügy rákfenéi? Mi az, ami pozitív, netán negatív irányba tolódott el az elmúlt években?

– Egyfelől az európai átlaghoz képest nálunk jóval kevesebb az orvos. Míg Közép-Európában tízezer lakosra átlagosan 36 doktor, nálunk mindössze 30 jut. Az orvosok alulfizetettek, még mindig gyenge az anyagi-műszaki bázis. Másfelől kevés támogatást kap a szféra. Mondok egy példát: míg nálunk egy lakos gyógykezelésére évi 80, Belaruszban 300, az USA-ban pedig 800–900 dollárt fordítanak.

– Ennek egyik feltétele a jól működő betegbiztosítási rendszer, amiről idehaza évek óta csak beszélnek. Valójában mikor realizálódhatnak az ez irányú tervek?

– Az erről szóló törvény legalább tíz éve a parlament előtt van. Ám számos hátráltató tényező késlelteti annak életbe léptetését, többek között a népes középvállalkozói réteg, amelynek minden egyes dolgozó után egy megszabott összeget kellene átutalni a betegbiztosító kasszájába. Érdekellentétek, valamint anyagi fedezet hiányában, úgy vélem, még nagyon messze vagyunk az egészségügyi rendszer átalakításától.

A negatívumoknál maradva, a legnagyobb gond szerintem az, hogy az emberek ma kevésbé figyelnek oda az egészségükre, mint korábban. Sajnos, többnyire csak akkor fordulnak orvoshoz, amikor betegségük már előrehaladott, netán végső stádiumban van. Inkább öngyógyítással foglalkoznak, s rábízzák magukat a naponta nyíló gyógyszertárak patikusaira, akiknek, mint tudjuk, elsősorban az az érdekük, hogy minél nagyobb anyagi haszonra tegyenek szert.

– Köztisztviselői munkája mellett ön soha nem hagyott fel a gyógyítással. Mi áll önhöz közelebb?

– Természetesen a gyógyító munka, hisz orvosnak tanultam, nem bürokratának. Dolgoztam vidéken is és 20 évig praktizáltam a megyei kórház reumatológiai osztályán.

– Mire a legbüszkébb? S mi az, amit esetleg másként csinálna?

– Kárpátalján köztudottan magas a csecsemőhalandóság. Büszke vagyok rá, hogy az alatt a nyolc év alatt, amit Muzsalyban töltöttem, egyetlen gyermek sem halt meg a településen. Több átvirrasztott éjszaka után számos páciensem életét sikerült megmentenem. Haragudtak is rám a beregszászi kollégák, mert gyakran utaltam be hozzájuk vizsgálatra gyerekeket és felnőtteket.

Mit csinálnék másként? Ha elölről kezdhetném, talán élnék az alkalommal és megvédeném a kandidátusi disszertációmat. Azonkívül abbahagynám a dohányzást, amire már többször készültem.

– A nehéz pillanatokat hogyan sikerült átvészelnie?

– Számomra mindig a család, elsősorban a feleségem jelentette a biztos pontot. Közülünk ő a nyugodtabb, a türelmesebb, a kiegyensúlyozottabb, ő az, aki ha kell, immár 37 éve helyrebillenti a lelki békémet.

– Önt ismerve, biztos vagyok benne, hogy ezentúl sem ül ölbe tett kézzel.

– Több tervem, elképzelésem van a jövőre nézve, s azon vagyok, hogy azokat megvalósítsam. 32 évnyi szakmai tapasztalattal a hátam mögött máig tanulok. S remélem, tudásomat továbbra is a betegek javára kamatoztathatom.

– Mire szán majd több időt?

– Sokkal többet járom majd az erdőt és másik kedvenc hobbimnak, a horgászásnak is több időt szentelek. Na és persze ott vannak a gyerekek, a három aranyos unokám.

– Születésnapja alkalmából nyilván elhalmozzák majd különféle ajándékokkal. Ön minek örülne a legjobban?

– Nem vagyok nagy igényű, nincsenek különleges elvárásaim. Az a lényeg, hogy a hozzám közel álló emberek ne feledkezzenek meg rólam.

– Végül hadd kérdezzem meg, mivel annyit vitáznak róla, milyen összetevők jellemzik a jó orvost?

– Az igazi orvos száz százalékig elhivatott, ami azt jelenti, hogy szakmai tudása érdekében folyamatosan képezi magát. Azonkívül szereti az embereket...

Magyar Tímea