Konsztantin, a G. család 47 éves feje, sokáig eredménytelenül keresett idehaza munkát. Hiába, ebben a korban ez már nem egyszerű feladat. Akadt azonban egy lehetőség, s ő a múlt év januárjában felkerekedett és elutazott Kijevbe. Itthon maradt feleségével és fiaival telefonon tartotta a kapcsolatot. Rendszeres időközönként jelentkezett és beszámolt arról, hogy sikerült beilleszkednie az új munkahelyen, és minden a legnagyobb rendben van. A család utoljára március 8-án beszélt Konsztantinnal.

Ezt követően több heti csend következett. A család semmi hírt nem kapott a fővárosból. Amikor nyugtalankodva felhívták a kijevi céget, ott közölték, hogy Kosztya már nem dolgozik náluk. A hozzátartozók próbálták nyugtatgatni egymást, hogy a férfi csakhamar jelentkezni fog. Nem így történt. Ezért a feleség bejelentette férje eltűnését, sőt az újságokban is közzététette az adatait, hátha tud róla valaki. Az igazságra azonban csak júliusban derült fény, amikor megérkezett a hivatalos értesítés: Konsztantin Kijevben a pályaudvaron a vonat alá esett és a szerelvény halálra gázolta.

A család nem tudott beletörődni a megváltoztathatatlanba. Főleg az nem hagyta nyugodni őket, hogy miért csak három hónap múltán vehették kézhez a hivatalos értesítést? A kérdésre keresve a választ az elhunyt édesapja magánnyomozásba kezdett. Megtehette, hisz nyugalmazott rendőr-alezredesként jól ismerte a "dörgést". Ennek és kitartásának köszönhetően sikerült fényt deríteni a fiával történt tragédia homályos részleteire.

Tisztázta például, hogy a fővárosból az ottani vasúti milícia által kiállított hivatalos értesítést a halálesetről csak másfél hónappal a történtek után postázták. Kijevben az édesapa a lehető leghanyagabbul elvégzett vizsgálattal és adatkezeléssel találta szembe magát a vasúti milícián. A balesethez például az előírással ellentétben nem ügyész ment ki helyszínelni, hanem a milícia egyik munkatársa. A rendőr hanyag, letudó munkát végzett. Nem vett fel tanúvallomásokat, nem készített fényképfelvételeket a helyszínről és az áldozatról, pedig ez az azonosítás miatt is fontos lett volna. Továbbá halottkémi jegyzőkönyv sem készült. Az akták minden további vizsgálat nélkül bekerültek a lezárt ügyek közé.

Az áldozat apja seregnyi kérdést tett fel. De választ nem kapott. Senki sem tudta megmondani például, hová tűnt el a fia karikagyűrűje és arany nyaklánca? Nem volt felelet a hivatalos értesítés postázásának másfél hónapos késedelmére vonatkozó kérdésre sem. Így persze a felelős személy kiléte is homályban maradt...

Az idős férfi végül Ukrajna főügyészéhez fordult. A főügyészi vizsgálat során beigazolódtak a panaszos állításai. Sőt, kiderült, hogy a fiát Kijevben hajléktalan csavargóként temették el. S miközben az apa a fiának próbált igazságot szolgáltatni, és hivatalnokok sorának volt kénytelen hálapénzt fizetni, "jóakarói" figyelmeztették, hogy álljon le, mert csak bajt hoz a fejére. Aztán valóban: egy nap nyomtalanul eltűnt 20 éves unokája. Konsztantin fiának holttestét hét hónappal később az Ungból halászták ki.

Az ifjabb G. harmadikos egyetemi hallgató volt. Újév reggelén Ungvár belvárosában elköszönt a fivérétől és többé senki nem látta őt élve. Eltűnését bejelentették a rendőrségen, de hiába. Végül ez év júliusának végén Őrdarma közelében bukkantak rá a holttestére. A nagyapa állítása szerint csak a mobiltelefonjáról és néhány rajta maradt ruhadarabról lehetett azonosítani a tetemet. Az idős férfi szerint az unokáját meggyilkolták. Erre abból következtetett, hogy ki voltak verve a fogai. A holttestet kiemelő vízi mentők szerint pedig olyan helyen bukkantak rá, ahová a víz sodrása semmiképp nem vihette be. A lehetséges magyarázat: ott lökték a folyóba.

A család biztosra veszi, hogy gyilkosság történt, bár a kórbonctani vizsgálat ezt nem erősítette meg. A földi maradványok vizsgálata során nem találtak erőszakos cselekedetre utaló nyomokat. A fogak pedig a test vízben történt bomlása során hullhattak ki. Bárhogyan is volt, tény, hogy a nagyapa ezt követően felhagyott az igazság felderítésével...

A Fakti nyomán