997-ben Magyarország Vajkot választotta nagyfejedelemmé. Az, hogy Vajkból végül István lett, kit később szentté avattak, valahol törvényszerű volt, már csak a történelmi kényszer miatt is.

S Koppány felnégyeltetett.

Kinek volt igaza?

Oly mindegy már.

A kereszténység, pontosabban a római katolikus vallás, a Jézushit a kezdeti pogánylázadások után a nemzet lelkének egy, hatalmas erőket mozgósítani képes részévé vált.

Megtartó erővé. Amikor az első keresztény magyar uralkodóra emlékezünk, anélkül, hogy felednénk a térítésben elpusztultak halálkiáltásait, nem hagyhatjuk figyelmen kívül: a nemzet kultúrájában az istváni döntés eredményeként tartozik a nyugati civilizációhoz. Bekerültünk a Nyugat végkeringésébe, s ennek olyan, századokkal későbbi események kimenetelében is döntő szerepe volt, mint a török kiűzése. A vallás, a hit erőt adott, kultúrát teremtett, nemzetmegőrző erővé vált.

S ma is az.

Szent István döntésekor a magyarság együtt került a "nyugati oldalra". Ma nem vagyunk ilyen szerencsés helyzetben. De: augusztus 20-a iránytű számunkra, mely megmutatja, hogy közösségeinknek merre kell gravitálniuk. A vallás, a történelmi egyházak pedig az erkölcs, az emberi "gerinc" szempontjából jelentenek biztosítékot ebben a globalizálódó, kultúrasorvasztó, értékrendtipró világban. Gravitációs pontot, amely integrál, legyen az egy kistelepülés temploma vagy a csíksomlyói búcsú.

Ezredéve vagyunk a kereszténységben. István napjának mai üzenete az: nem a vallás számít, hanem a hit, s nem az állam, hanem a haza és a nemzet. Legfőképpen pedig maga az ember.

T. V.