Nagyon jól ismerem már, pedig mindig más és más az arca.

Hangversenyeken, színházi előadásokon szoktam találkozni vele, néha vidám rendezvényeken, még cirkuszban is.

Hol az első sorokban ül, hol valamivel hátrább, de úgy láttam, a páholyokat különösen szereti.

Érdekes, hogy bárhol van, mindig megtalálom.

Rendszerint akkor siklik rá a szemem, mikor a fellépő művészek első bravúros produkciója után lelkesen összeverődik néhányszáz tenyér, a közönség nyugtalanabbja feláll, úgy tapsol; a vérmesebb kiabál, a lábával dobog.

Ő ilyenkor mozdulatlan faarccal ül, sötéten, vagy legjobb esetben kifejezéstelen szemmel néz maga elé.

Először azt hittem, hogy tetszik neki az előadás.

Szegény nézőtársam! Idegen közegbe került. Óvatlanul eljött ide, nem tudta, mi vár itt rá, biztosan nem is szereti Brechtet (Shaw-t, Németh Lászlót...), s most halálosan unatkozik.

Ez az elképzelésem akkor ingott meg, mikor egy rokonművekből összeállított rendezvénysorozat minden előadásán ott láttam ugyanazt a sötét arcot. (Ugyan! Hát az első csalódás nem vette el a kedvét?) Sőt, a pénztárnál is fölfgyeltem rá a sorozat vége felé. Lármázott, hogy nem kapott már jegyet, holott állítólag telefonon megrendelte. Pedig eddig minden alkalommal itt volt, és most lemarad. Disznóság!

A végén persze kiveszekedett egy pótszéket, és most már egészen elöl, az előadók képébe bámulva sugároztatta elő szeméből azt a tömény közönyösséget; a két keze olyan mozdulatlanul feküdt az ölében, mintha mázsákat nyomna.

És én lassan megtanultam olvasni néma, szenvtelen arcában.

"Nagyon jól szórakozom, de nehogy észrevegyék! – mondotta nekem a komor tekintete. – Hiszen ez itt a könnyelmű, komolytalan, hejehujázó világ, s én, a bölcs, én, a nagy, valahol kozmikus magasságokban lebegek fölötte."

"Nagyon jól szórakozom, de nehogy észrevegyék! Lám, milyen talányosan néz rám ott az a fruska is! Mintha azt mondaná: ez az ember biztosan nagyon érti ezt a műfajt, és roppant kényes lehet az ízlése. A közönség tombol, ő közben ez előadás nagy hibáit sorolgatja magában."

"Nagyon jól szórakozom, de nehogy észrevegyék! Mert akkor mi különböztetne meg engem a kétszáz többi nézőtől? És különben is: miért tapsolnék? Az előadók a fellépésükért fizetést kapnak. Nem is kicsit (talán az enyémnek a kétszeresét is). Nem elég ez nekik? Még a taps is kell? Nekem ki tapsol, ha elkészítek egy évi zárlatot (betömök egy fogat, megírok egy cikket, egy jegyzőkönyvet, megjavítok egy motort)?"

És tudtam, hogy ha ez az ember most hazamegy, meg fogja alázni a feleségét vagy agyonsértegeti az anyját, holnap konfliktust provokál a munkahelyén, pár év múlva állandó zaklatásával tönkreteszi felnőtt fiának vagy lányának az életét. És majd kifelé menet a színházból biztosan összeszólalkozik valakivel a ruhatárban, megmérgezi a hangulatát, elrontja az estéjét.

Hacsak el nem kerüli őt nagy ívben mindenki.

Mert ezt az embert szerencsére föl lehet ismerni.

Nem tapsol.

A legzseniálisabb előadónak sem.

Ebből látszik, hogy ő a legönhittebb és legbutább ember a teremben.

Balla László