Hogy ennek a nagy szimentáli tehenünknek miért adták szüleim a Mandula nevet, nem tudom. Még születésem előtt kerülhetett a házhoz. De a később vásárolt magyar barnát már én és az öcsém neveztük el: Kávé. Részben, mert olyan kávészínű volt, részben, mert Mandulával együtt ő adta kedves reggeli és vacsorai italunk alapanyagát. Különben a tej, a belőle készült termékek igen népszerűek voltak családunkban. A tejet napközben is ittuk, víz helyett. Amit a két jól fejődő tehén adott, az el is fogyott. Gyakran megesett, hogy rekkenő nyári délután, a nagy játszadozás közben alaposan kimelegedve és megszomjazva, lementem a hűvös verembe, ajkamhoz emeltem egy kétliteres szilkét, és – hiszi az olvasó vagy sem – fenékig kiittam.

Szóval: Mandula... Most azért jutott eszembe, mert hozzá fűződik első és utolsó "antiszemita" megnyilvánulásom.

Azt előre kell bocsátanom, hogy zsidónak lenni gyermekkoromban nem jelentett valami különleges állapotot. Annyi volt, mint hogyha valaki református vagy katolikus. Harmonikusan kapcsolódtak be a falu életébe, űzték azokat a mesterségeket, amelyek a parasztoktól idegenek voltak. Ha ismeretlen Mózes hitűhöz fordultunk, nyugodtan szólíthattuk meg így: "Zsidó bácsi", s ő ezt természetesnek vette, mert csak annyi volt, mintha "Erdész bácsi"-t mondtunk volna a nagy grófi tölgyes gondozójának.

No de hogy kapcsolódik ehhez a kis eszmefuttatáshoz Mandula?

Hát úgy, hogy kedves tehenünk megöregedett, már alig adott tejet – nem volt más hátra, el kellett adni, és ezt mi, gyerekek, mély szomorúsággal vettük tudomásul. No és amit Feri bácsi mondott... Ez a bizonyos "Feri bácsi", apám kollégája, mint agglegény, nem tudott mit kezdeni az idejével, hát szeretett nálunk ücsörögni. Nem örültünk neki. Szúrós természetű ember volt; minket, gyerekeket, valamiért nem szeretett, s ahol lehetett, bosszúságot okozott nekünk. Erre jó alkalom volt most a Mandula eladása. "Meglátjátok – mondta –, zsidó fogja megvenni, és az majd levágja." Elszörnyülködtünk Mandula várható sorsán, pedig szegény pára már nem volt másra való, csak levágásra, de ezt mi nem értük föl ésszel, meg azt sem, hogy ha más vallású mészáros veszi meg, az sem kezdhet vele egyebet. "A zsidóktól minden kitelik – okított bennünket Feri bácsi –, ilyen-olyan szélhámosok, csalók, gazemberek." Hát ezeken a szavakon csodálkoztunk csak igazán. Hisz szüleink jó viszonyban voltak a falu zsidóságával.

Nos, egy fogadott ember elhajtotta Mandulát a nagykaposi vásárra, mi bricskán mentünk utánuk. Szüleink magukkal vittek bennünket, gyermekeket is. Mert a vásár nyélbeütése után nagyszerű mulatságok következtek: pompás ebéd a lacikonyhán, körhinta...

Álldogáltunk a tehén közelében, jönnek az érdeklődők, és én elégedetten nyugtázom: na, ez sem zsidó, ez sem. (Az akkori vallásos zsidókat föl lehetett ismerni: szakáll, pájesz, kaftán.) Hanem egyszer mégis jön egy. Alkudoznak apámmal, s én szurkolok: bárcsak sokallaná a tehén árát, bárcsak tovább menne. De végül az ő ajánlata a legkedvezőbb. Megegyeznek. S akkor én keserves sírásban török ki: "Jaj, ne adjuk zsidónak! Ne adjuk zsidónak!" A vevő csodálkozik. Hát az ő pénze nem olyan, mint a másé? Apám egy szigorú pillantással elhallgattat, majd a vásárlóhoz: "Ne törődjék vele, kérem! Valaki butaságokat beszélhetett neki." Az meg szerencsére nem veszi szívére a dolgot. Fogja a Mandula láncát, viszi, és én könnyes szemmel nézek utánuk.

No de, hogy felviduljak, jöhet a körhinta, a lombsátorban felszolgált lacipecsenye. Én épp az egyik darabját majszolgatom jóízűen, amikor arra jön a vásárlónk. Azóta vett még egy tehenet, tereli őket, hát – nyilván a vágóhídra. És mikor erre gondolok, a számban megkeseredik a falat. Hát hiszen az én lacipecsenyém miatt is le kellett vágni egy jószágot. S ekkor villant belém a kegyetlen igazság: ahhoz, hogy mi, emberek, éljünk, valamely élőlénytestvérünknek el kell pusztulnia.

Mikor hazafelé kocsiztunk, a szüleim faggatni kezdtek, és én elmondtam, mit hallottam Feri bácsitól. Apám – szeretetet hirdető református papok és előkönyörgő tanítók ivadéka – hosszan beszélt velem, nehogy naiv lelkemet máris megfertőzze valami rossz, valami csúnya. Elmondta, hogy a zsidók: tiszteletre méltó ősi nép, hisz Jézus Krisztust is zsidó anya hozta a világra, az ő körükből kerültek ki az első tanítványok.

Megilletődve hallgattam bölcs szavait.

Hanem Feri bácsit többet nem láttam a házunkban. Apám alighanem megmondta neki: köszönjük a látogatásait, de nem kérünk belőlük.

Balla László