Tetszik – nem tetszik, valamennyien nyomot hagyunk magunk után ezen a sártekén, amit Föld nevezetű planétának tisztelnek a tudós asztronómusok. Van, aki után egy Mona Lisa vagy egy Dávid marad, és vagyunk mi, a többség, akik legfeljebb biológiai létünkkel hagyunk nyomot. Ki mélyebbet, ki sekélyebbet. Az ökológusok ki is találtak erre egy frappáns kifejezést, "az ökológiai lábnyom" fogalmát. Közvetve és közvetlenül mennyi energiahordozót használunk, milyen és mennyi táplálékot fogyasztunk, mennyi könnyen és nehezen lebomló hulladékot termelünk – ezek a tényezők határozzák meg, hogy megvadult dinoszauruszként csörtetünk vagy balett-táncosként, lábujjhegyen piruettezzük végig a nekünk jutott évtizedeket. Sokan sokáig úgy hitték, hogy a legfejlettebb országok lakói a leginkább telitalpúak, ám szerintem ez nem mindig van így. Nem minden a pénz és a jóléti társadalom, sokkal fontosabb az odafigyelés.

Példának okáért itt van kedvenc folyóm, a Tisza. A közelmúltban, a Nemzetközi Tisza Túra résztvevőjeként módomban volt megtapasztalni egy s mást a partjain hagyott "lábnyomokról". Nem akarom ismét a mindenki által jól ismert pillepalack-hegyeket és ártéri szemétdombokat ecsetelni, hiszen legtöbbünk számára ezek amúgy is ismertek. Egyszerűbb dolog szúrt szemet a tiszaújlaki híd alatt, amíg útipasszusaink láttamoztatására vártunk. A derék ukrán határőrök ugye nem kapkodnak el egy nyíltvízi határátkelést, a 40 fok körüli melegben megszomjaztunk. Néhány, Tiszaújlakon ismerős túrázó vállalta hát, hogy elugrik a közeli boltba és beszerez némi sört, üdítőt, fagylaltot a kitikkadt csapatnak. Felfrissülés után azonban érdekes és vidékünkre fölöttébb jellemző problémával találkoztunk: hová tegyük az üres palackokat és a jégkrémek csomagolópapírját? Fura, hogy egy olyan településen, mint Tiszaújlak, nem volt senki, aki gondolt volna arra, hogy néhány szemeteszsákot kirakjon a palajra, amit távozásunk után elszállítanak. Most biztos sokan azt gondolják, hogy egy frászt azoknak a lüke evezősöknek, nem fogjuk még a más piszkát is takarítani (amikor a magunkét sem takarítjuk). De... Azok az evezősök több mint száz hrivnya értékben vásároltak, és aki "kaszált" rajtuk, az talán beruházhatott volna két egyhrivnyás szemeteszsákot és fél óra munkát annak céljából, hogy egy kicsit kevesebb mocsok ékítse a partot. Nem így történt. Továbbindulás előtt jókora kupacba raktuk a csomagolóanyagokat és reméltük, hogy valaki – lehetőleg nem az áradás – majd csak elviszi.

Azóta nem jártam arrafelé, de ismerve vidékünk lakóinak mentalitását, gyanítom, hogy a mongóliai obók mintájára, az út szellemének állított emlékművünk még most is áll, azt azonban megfogadta néhány magyarországi túrázó, hogy jövőre szemetes zsákkal is kiegészíti hajója felszerelését, és a határ túloldalán helyezi majd el – neki rendelt szemetes-konténerben – "ökológiai lábnyomát".

Matúz István