A magyar média a parlagfűirtással, illetve az annak elmulasztásával járó büntető szankciókkal van tele. Kétségtelen, hogy a közterek, a települések arculata is sokkalta barátságosabb, ha dísznövények, virágok pompáznak mindenféle szemét és az égig érő gizgazok helyett. Adyval szólva számos kárpátaljai városban, faluban is feltehetnénk a költői kérdést: Hát sehol nincs itt virág?

Bizony Isten, fáj az ember lelke, amikor átruccan az államhatár túloldalára. Magyarországon, de Szlovákiában is, a legeldugottabb, legszegényebb faluban is akad rá pénz, munkáskéz, de főleg akarat és igény, hogy rendezetté, virágokkal meghittebbé, barátságosabbá tegyék községüket az ott élők.

Próbálkozások nálunk is történnek. Vérszegény kísérletek. Szülővárosomban, Csapon például az önkormányzat a város főterén próbált díszcserjékkel, virágágyásokkal enyhíteni a szürkeségen. A kiültetett virágokat, évelő növényeket azonban vagy sorra ellopkodták, vagy, sétatérnek nézve az ágyásokat, kitaposták a díszcserjét, a pázsitot is. Ebben az aszályos melegben pedig a megmaradt dísznövények is elpusztulnak, mert locsolásukról senki nem gondoskodik. Ugyan mivel öntöznének, amikor különben is napokon át nem folyik víz a csapokból?

A megyeszékhelyen hosszú évek óta rosszak az utak. Ám korábban a városban legalább járműveket lehetett látni, melyek fellocsolták, felfrissítették a likes-lukas útburkolatot, s közben az út menti foghíjas dísznövény-ágyásokra is juttattak egy kis életadó vizet. Ma sem öntözés, sem dísznövények nincsenek. Vannak viszont égig érő gizgazok, melyek között rengeteg az allergiát okozó parlagfű is. A baj csak az, hogy allergiájuk nem azoknak van, akiknek feladatuk lenne a rendre, a környezetünk csinosítására, a virágokra figyelni.

Balogh Csaba