A napokban véglegessé vált: nem indulhat a Ferencváros a magyar labdarúgó-bajnokság első osztályában.

Ez már nem semmi. Mivel én a Honvédnak szurkolok, akár pezsgőt is bonthatnék az "eseményre". Sokszor éreztem azt (mint Honvéd-drukker), hogy ezt a csapatot a sportvezetőség és a játékvezetők indokolatlanul sok kedvezményben részesítik, csak azért, mert Fradi a neve. Mondhatnám azt is: na végre, jött egy új vezetőség, amely legalább gerinces. A szabály az szabály, s azt a zöld-fehéreknek is be kell tartaniuk.

Mégsem mondom.

Tetszik vagy nem tetszik, legalább a fél NB I-et ki lehetne zárni, ha nem az egészet... S még csak olyan nagy kár sem lenne értük, mert amit bemutatnak, azt focinak lehet nevezni, de labdarúgásnak már nem, a játékosok annak ellenére, hogy nem mutatnak semmit, "halálra" keresik magukat.

De mégsem ez a járható út.

Van egy szép, esetünkben is kórmegállapító közmondás: fejétől bűzlik a hal. Bizony, nagy adag igazság van abban, hogy a magyar labdarúgást elsősorban nem is a játékosok, hanem a hozzá nem értő vezetők és edzők tették tönkre. Ne feledjük: minden futballista csak annyit enged meg magának, amennyit a vezetők is megengednek neki. S tény, az anyaországban a sport, ezen belül is főként a labdarúgás az, ahol nem volt "rendszerváltás". Megmaradtak a régiek, akik látták: bár a körülmények megváltoztak, azért még kiválóan lehet halászgatni a zavarosban. Ezt az is bizonyítja, hogy az alsóbb osztályokban sokkal tisztább a játék, igaz, a pénz is sokkal kevesebb.

Hogy jön ehhez a Fradi? Ugye emlékeznek még, amikor 1994-ben a zöld-fehérek bejutottak a Bajnokok Ligájába? Akkor az ember csak kapkodta a fejét, hogy ezzel mennyit is keresett a csapat: 500 millió vagy 1 milliárd forintot. Bármelyik variáns az igaz, tény, fél év sem telt el, s már nem tudták kifizetni Vasile Miriuta átigazolási díját. A helyzet azóta sem javult, adósságból adósságba került a csapat, ahogy a többi is.

Na, itt van a kutya elásva! Jelen esetben a döntés akkor lett volna igazságos(abb), ha nem a klubot száműzik a másodosztályba, hanem a vezetőket (és nemcsak a Fradiét) tiltják el örökre a sporttól. Nekik kellene repülniük, mint a zöld sasoknak fénykorukban, elvégre a kialakult helyzetért nem a játékosok, pláne nem a szurkolók a felelősek.

Nem így történt.

Így viszont azt a kevés, még megmaradt futballőrültet keserítették el a legjobban, akik – s ezért minden tiszteletet megérdemelnek – még veszik a fáradtságot, hogy a hétvégeken felkeresse az Üllői úti stadiont, tudván tudva, hogy az agyvérzés kockázatával játszik.

Tóth Viktor