A Kulcslyuk mai vendége Kövér György, Ungvár egykori alpolgármestere.

– Azonkívül, hogy egy cikluson át a megyeszékhely egyik első embere volt, mit kell még tudnunk önről?

– Talán azzal kezdeném, hogy Pesten születtem. Édesapám a Magyar Államvasutak munkatársa volt. Kárpátalja visszacsatolása után, mint megbízható szakembert Ungvárra irányították, s kinevezték a kárpátaljai vasút vezetőjévé. 1944-ben, Csap bombázásakor egy lőszerrel megrakott tehervonatot próbált az állomástól minél távolabb vezetni, mikor eltalálta egy repesz. Vérmérgezéssel került kórházba, s mire felépült, már lezárták a határt, s mi itt ragadtunk. Tizenhat évesen, az ikertestvéremmel együtt, nem vettem át a személyi igazolványomat, mert szlávosították a nevemet. Ezt bizony az akkori rendszer nem nézte jó szemmel, s megbélyegzettek lettünk. Mint politikailag megbízhatatlannak, még csak a jelentkezési papírjaimat sem fogadták el az ungvári egyetemen. Így le kellett mondanom arról, hogy orvos legyek. Édesapám ekkor már kénytelen volt otthagyni a vasutat, s földmérőként dolgozott. Én pedig gyakran segédkeztem mellette. Megtetszett a munka, s jelentkeztem a Lembergi Politechnikai Főiskola geodéziai kara légi fényképészeti szakára, amit sikeresen el is végeztem.

– Abban az időben mihez lehetett ezzel a szakmával kezdeni Kárpátalján?

– Semmihez. Kazahsztán akkori fővárosába, Alma-Atába kaptam célvezénylést. Már két éve dolgoztam ott, amikor összehozott a sors egy magyarországi könnyűipari cég képviselőivel, akik éppen tolmácsot kerestek. Nem sokat haboztam, s elvállaltam, hogy egy rövid ideig leszek a fordítójuk. Kirgíziába mentünk, ahol felkutattam volt egyetemi tanáromat. Kiderült, hogy egy ideje már ő is kereste velem a kapcsolatot, mert munkát akart ajánlani. Hamarosan a frunzei egyetem előadója lettem. Két évig tanítottam, s közben megírtam a disszertációmat is, de már nem védtem meg.

– Beleunt a tudományos munkába?

– Nem ez volt az oka. A feleségemmel sokáig tanakodtunk, hogyan is legyen tovább. Rá kellett jönnünk, mint tudományos munkatárs, életem végéig arra leszek kárhoztatva, hogy idegenben éljek, mert Kárpátalján a geodéziai tudományok kandidátusára nem igazán lesz szükség. Akkor összepakoltunk és hazajöttünk.

– Ennyire hiányzott a magyar környezet?

– Igen. Úgy éreztem, ha még sokáig ott maradok, elsorvadok. Voltak ott barátaim, tiszteltek, becsültek, de nem volt kivel egy jót beszélgetni magyarul. Képes voltam végigjárni az alma-atai postákat, hogy megtudjam, ki írat elő magyar nyelvű lapot. Elkértem a címét és fel is kerestem.

– És annyi év távollét után mihez kezdett itthon?

– A földhivatalnál helyezkedtem el. Hamarosan pedig jött a rendszerváltás, s egyre jobban bekapcsolódtam a helyi társadalmi-politikai életbe.

– A kamaszkori lázadó újra magára talált?

– Soha nem féltem kimondani a véleményemet, s ez mind a mai napig így van. Nemegyszer láttam, hogy mondanivalóm megdöbbenti a hallgatóságot, de nem hátráltam meg.

– Miután leköszönt az alpolgármesteri posztról, az addigi barátai is vették a kalapjukat?

– Nem volt ilyen. Akik akkor valóban szerettek és megbecsültek, azok mind a mai napig a barátaim.

– Beutazta az egész volt Szovjetuniót. A felesége hogyan viselte a hosszú távolléteket?

– Nem túlzok, ha azt mondom, a negyven év házasságból húszat "házon kívül" töltöttem. Nem volt neki sem könnyű, de nem panaszkodott. Lehet, hogy a gyakori távollétek miatt nem vált unalmassá a házasságunk...

– A gyereke szláv környezetben nőtt fel. Azért megtanult magyarul?

– A lányom és a feleségem igen. de sajnos az unokáim már nem beszélik a nyelvet.

– Most újra lakhelyet változtatott...

– Igen, néhány évvel ezelőtt át- vagy inkább visszatelepültünk Magyarországra, de azóta is kétlaki életet élünk.

– Ekkor lépett a vitézek sorába...

– A visszahonosítási eljárás során, magam sem tudom hogyan, a magyarországi Vitézi Rend látókörébe kerültem. Megkerestek, és felkértek, hogy lépjek be hozzájuk. Elfogadtam, s egy év múlva már vitézzé is avattak. Jelenleg én vagyok az egyetlen külföldi állampolgár a soraikban.

– Otthon ki a "polgármester"?

– Igaz, hogy demokrácia van nálunk, de azért a feleségem az, aki a család dolgait irányítja. A pénzügyeket is rábízom.

– A horoszkópját elolvassa?

– Igen, de ahányat olvasok, az mind mást ígér, így soha nem veszem figyelembe. Én azt vallom, hogy minden ember saját sorsának irányítója. Nem lehet mindenkinek egyforma az élete.

– Ha most újra kezdené, mit csinálna másként?

– Azt hiszem, semmit. Tartalmas életút áll már mögöttem. Minden jónak és rossznak meg kellett történnie velem ahhoz, hogy az lehessek, aki vagyok.

Varga Márta

Névjegy:

Született: 1940. március 28-án

Végzettsége: geodéta

Munkahelye: nyugdíjas

Családi állapota: Nős, felesége, Zsófia közgazdász. Lánya, Éva közgazdász. Unokái, Endre és György a Lembergi Kereskedelmi Akadémia diákjai.

Hobbija: szenvedélyes keresztrejtvényfejtő