A címben nincs semmi csúsztatás. Retomoso Maximóval Fakóbükkön (Bukove) találkoztam. A perui állampolgár, aki hiszi és vallja, hogy inka származású (egyébként úgy is néz ki – már amennyire Peruról készült úti filmekből megítélhetem), csernobili gyerekeket hozott a településre pihenni. Elhiszem, a dolog eléggé kacifántos, no de ilyen az élet. Annyit még elmondok, hogy a fiatalember tizenkét évvel ezelőtt ukrán lányt vett feleségül, s azóta jobbára Kijevben él.

Így talán már érthetőbb a történet. Éppen ezért, csak hogy csavarintsak rajta egyet, jegyzem meg: az inkák leszármazottja kiválóan beszél oroszul(!).

Szépséges dolog az, hogy egy távolról jött ember átérzi azt a szörnyű csapást, amit az atomerőmű robbanása jelentett, jelent. Az is tiszteletre méltó, hogy a kárpátaljaiak, jelesül a fakóbükkiek is sietnek enyhíteni Csernobil gyermekeinek baján.

Megható az összefogás, az együttérzés e szép példája.

Más, furcsán fájdalmas érzéseket keltett bennem egy másik találkozás.

Megrázó sorsú magyart kerestünk fel a szomszéd településen. Most nem bonyolódnék bele a részletekbe (sokat fognak még róla hallani-olvasni), csak annyit jegyeznék meg, hogy az illető fél évszázadot töltött (lágerben, száműzetésben) a volt szovjet birodalom keleti részein. Német asszonyt vett feleségül Kazahsztánban. A lányuknak az orosz lett az "anyanyelve", az ő gyerekei pedig már csak ukránul beszélnek.

Talán nem is érdemes többet mondanom. Ez ugyebár – már ha ezt a szót használtam – jóval kacifántosabb az inka sorsánál. Tudom, ez a kifejezés itt nem igazán helyénvaló. Sokkal illőbb, igazságközelibb, ha azt mondom: fájdalmasabb, elszomorítóbb. S, ugye érzik, a maga szívszorító valóságában jellemzi elszakítottságunkat, lelki, szellemi kálváriánkat.

Tudom, az inkák nagy kora elveszett. Mi azért – vagyunk. Maradunk. Maximo mosolyog, amikor múltjáról beszél. Mi inkább befelé sírunk. Mert friss a seb. Meg sót is szórnak bele gondos kezek.

Horváth Sándor