"Fél évszázadnyi szenvedés, üldöztetés, szibériai száműzetés, egyéb hányattatás után hazatérve az igazi Kárpáti Igaz Szó volt az első magyar újság, amit a kezembe vettem." Írja füzetnyi terjedelmű levelében a felsősáradi (Siroka) Bucsella József, aki elmondása szerint félve ült le megírni lapunk számára a vele történteket, mert azok egyrészt hihetetlenül hangzanak, másrészt még mindig nem hiszi, hogy el szabad mondani az igazságot.

Senkinek nem hiányoztam és nemkívánatos elem voltam az állam szemében. A kórházban jókat beszélgettem a "bolondokkal", akik bölcsen azt mondták: "Ha eddig normális voltál, mostantól dilisnek kell lenned." A szavak értelmét hamarosan megérthettem. Másnap felvittek a második szintre. Ott volt a női osztály. Kivételeztek velem, mert a nők számára rendkívüli kezelések voltak előírva. A férfiak ugyanis sokkal gyávábbak és hamarabb megnyílnak a kínzóik előtt, mint a nők.

A fejemre húztak egy fazékszerű szerkezetet, amiből drótok álltak ki. Ez volt az elektromos fazéknak nevezett agymosó. Amikor bekapcsolták az áramot, villámütésként cikázott át rajtam a halál érzete. Majd újabb kapcsolás történhetett, mert a következő percben már nagyon is élőnek éreztem magam. Ez a kezelés, amit a többiek csak agymosásnak neveztek, mindennap megismétlődött. "A lelkedet akarják", mondták a sorstársaim. Csakhogy az én lelkem valahol mélyen elrejtőzött, nem tudták megkaparintani.

Az idő összefolyt. Nem tudom, hány hónapig vagy évig gyötörtek az agymosóval, de végül megunhatták, mert onnan egy fogolytáborba kerültem. Ott már voltak magyarok is. Azonnal körbefogtak és a magyarországi eseményekről faggattak. Lelkesen meséltem nekik az otthoni szabadságharcról. Vesztemre, mert akadt a hallgatóim között, aki rohant jelentést írni. Rám fogták, hogy fellázítottam a rabokat, és rá akartam bírni őket az őrség lefegyverzésére. A csapattal pedig Moszkva ellen vonultam volna. Ez persze abszurd kitaláció volt.

A lázadás szításának vádja csak a fogvatartóim műve lehetett, mert ezt követően sokkal lelkesebben láttak hozzá a kínzásomhoz. Gúzsba kötöztek és a fogolytársaim gyűrűjében a földre löktek. Azokat, akik megsajnáltak és megpróbáltak megitatni, vagy csak szóltak hozzám, kegyetlenül megverték.

Három napig tartott ez a szenvedés. A harmadik napon ismét gépkocsiba ültettek és az út végén Szibéria azon részén találtam magamat, ahol a rénszarvasokon kívül más élőlényt alig lát az ember. Abban a lágerban végre felolvastak egy hivatalos bírósági végzést, mely szerint 35 év szabadságvesztésre ítéltek. A sarkkör azonban túlzottan kemény volt a számomra. Fogvatartóimban volt annyi emberség, hogy egy idő múltán megromlott egészségi állapotom miatt melegebb égtájon lévő lágerbe helyeztek át.

Nagyon beteg voltam, amikor a Kazahsztán északi részén lévő lágerben elhelyeztek. Ott kórházba kerültem. A korábbi helyen elszenvedett kínzások nyomokat hagytak a testemen, ezért az új helyen megoperáltak. A kórházból kikerülve munkát is kaptam. Azt mondták a fogva tartóim, hogy mindenkinek dolgoznia kell.

Sokat gondolkodtam a kórházban töltött idő alatt. A magyar forradalom élesen hatott a sorsunkra. A velem együtt a Gulágra került magyarok sorsáról is volt némi tudomásom. Akkoriban ezekről tilos volt beszélni. Olyan volt ez a számunkra, mint amilyen az inkvizíció lehetett a középkori Spanyolországban. A magyarokat, mint hitetlen, megbízhatatlan kutyákat, üldözték a kommunista pribékek. Arról ma is mélyen hallgat az orosz államhatóság, hogy hová tűntek el a Szibériába hurcolt magyar forradalmárok ezrei. Az én tudomásom szerint sokan a szibériai nyelvrokon törzseknél leltek menedékre, új otthonra.

Visszaemlékeztem az oroszok bejövetelét követő évekre, amikor Sásváron kitört a vallásháború. A virágzónak mondott keletről jöttek pravoszláv pópák, akik a milícia támogatásával megszállták a görög katolikus templomot. A saját szememmel láttam, ahogy rabláncra verték a magyarokat, a görögkeleti vallásúakat és a jó Isten tudja, hová hurcolták őket...

A kazahsztáni lágerban összesodort a sors egy német asszonnyal, akit szintén politikai okokból hurcoltak el, és ítéltek sok évi szabadságvesztésre. Őt is, engem is csak fasisztáknak neveztek az őreink. Ez az asszony lett a feleségem, akivel megoszthattam a rabság, a számkivetettség keserű kenyerét. A kommunisták elrabolták életem ötven évét, mert magyar voltam, s mert nem akartam 1956-ban fegyvert fogni a fajtám ellen.

Fél évszázad, kimondani is sok, hát még végigküzdeni az állandó üldöztetés közepette. Csak nem- rég változott meg minden, amikor új személyi igazolványt kaptam és abba már nem került bele a "rendkívül veszélyes egyén" bejegyzés. Azt mondták, minden meg van bocsátva, nyugodtan utazhatok bárhová. Csak az elrabolt éveket, a fiatalságomat nem kaphattam vissza...